2011. február 11., péntek

Kis görbe tükör - az evolúció "csúcsa"

"Ez a történet félmilliárd évvel, elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt játszódik – kezdte Izmael –, amikor is ez a bolygó mégcsak nem is hasonlított mostani alakjára. A földön egyáltalán nem mozgott semmi, csak a szél és a kavargó por. Egyetlen fűszál sem hullámzott a szélben, egyetlen tücsök sem ciripelt, egyetlen madár sem szárnyalt az égen. Mindezek a dolgok több tízmillió évnyire voltak a jövőben. Még a tengerek is hátborzongatóan nyugodtan és csendesen szunnyadtak, mivel a gerincesek is csak több tízmillió évvel később jelentek meg.

De persze egy antropológus azért volt kéznél. Miféle világ lenne ez antropológus nélkül? Ő azonban nagyon levert és kiábrándult volt, mivel már mindenütt megfordult a bolygón, keresve valakit, akivel elbeszélgethet, mégis a hátizsákjában minden szalag végtelenül üres volt. Hanem egy napon, amikor az óceán partján búslakodott magában, meglátott valamit, ami élőlénynek tűnt a sekély, part menti vízben. Bár nem lehetett különösebben hencegni vele, mindössze egy vizenyős paca volt, mégis az egyetlen értelmes dolog, amit eddigi barangolásai során látott, így hát odagázolt a vízben, ahol felmerülni látta a hullámokból.

Udvariasan üdvözölte a lényt, az viszonozta az üdvözlést, és hamarosan jó barátok lettek. Az antropológus elmagyarázta, amennyire tudta, hogy ő életmódokat meg szokásokat tanulmányoz, és ilyenfajta tájékoztatást kért új barátjától, amit az készségesen a rendelkezésére bocsátott.
– Most pedig – szólt végül az antropológus –, szeretnék szalagra rögzíteni a saját szavaiddal néhányat azok közül a történetek közül, amiket ti egymás közt meséltek.
– Történetek? – csodálkozott el a másik.
– Tudod, mint mondjuk a teremtésmítoszotok, ha van nektek ilyen egyáltalán.
– Mi az a teremtésmítosz? – kérdezte a lény.
– Ó, hát tudod – felelt az antropológus –, az a képzeletszőtte mese, amit a gyermekeiteknek meséltek a világ eredetéről.

Nos, ekkor a lény felháborodottan kihúzta magát – már amennyire egy vizenyős paca erre képes –, és azt válaszolta, hogy az ő népe ilyen képzeletszőtte mesével nem rendelkezik.
– Akkor hát nincs magyarázatotok a teremtésre?
– Hogyne lenne magyarázatunk a teremtésre – csattant fel a másik. – De az határozottan nem mítosz.
– Ó, hát persze, hogy nem – mondta az antropológus, végre visszaemlékezve arra, amit tanult. – Borzasztóan hálás leszek, ha ezt megosztod velem.
– Nagyon jó – nyugodott meg a lény. – De szeretném, ha megértenéd, hogy miként ti is, mi is szigorúan racionális nép vagyunk, akik nem fogadunk el semmit, ami nem megfigyeléseken, logikán és tudományos módszereken alapszik.
– Persze, persze – helyeselt az antropológus.

Így hát a lény végül belekezdett a történetébe. – A világegyetem – mondta – hosszú-hosszú idővel ezelőtt született, talán tíz-tizenöt milliárd évvel ezelőtt. A mi naprendszerünk – ez a csillag, ez a bolygó meg az összes többi – mintegy két-három milliárd évvel ezelőtt jöhetett létre. Hosszú ideig egyáltalán semmi sem élt itt. De akkor, olyan egymilliárd év elteltével megjelent az élet.
– Elnézést – szólt közbe az antropológus. – Azt mondod, hogy megjelent az élet. Hol történt ez a mítoszotok – mármint hogy a tudományos magyarázatotok szerint?
A lényt, úgy tűnt, zavarba ejti a kérdés, és levendulaszínűvé változott.
– Úgy érted, hogy pontosan mely helyen?
– Nem. Úgy értem, hogy a földön történt-e, vagy a tengerben?
– Föld? – kérdezte a másik. – Mi az a föld?
– Ó, hát tudod – mondta a férfi a part felé intve –, a talaj meg a sziklák felülete, ami arra messze kezdődik.
A lény az elképedéstől a levendula mélyebb árnyalatára változott: – El nem tudom képzelni, miről karattyolsz. A talaj meg a sziklák arrafelé egyszerűen annak a hatalmas edénynek a peremei, mely a tengert tartja.
– Ó, igen – helyeselt az antropológus –, értem, mire gondolsz. Tökéletesen. Folytasd.
– Nagyon jó – felelt a másik. – Sok millió évszázadig a világ élete pusztán a vegyi levesben tehetetlenül lebegő mikroorganizmusokból állt. De lassacskán összetettebb formák jelentek meg: egysejtű élőlények, nyálkák, algák, polipok és így tovább.
– Hanem végül – szólt a lény ismét, megváltoztatva színét immár rózsaszínűre a büszkeségtől, ahogy a története tetőpontjához érkezett –, hanem végül megjelent a medúza!"

Részlet Daniel Quinn: Izmael c. könyvéből

2011. február 6., vasárnap

Homeopátia - Nincs benne semmi

Tegnapi napon én is sikeresen túladagoltam magam egy doboz Gelsemium homeopátiás nyugtatóval, mely a "szakértők" szerint jó infuenzára, félelemre és alvásproblémákra is. Sikeresen, mert az édes, cukros golyócskáknak a leghalványabb hatása sem volt a résztvevőkre, annak ellenére sem, hogy a demonstrációt követően, egy kellemes beszélgetés keretében többen, alkoholt (sört) fogyasztottak rá. (képzeljük el ugyanezt az akciót valódi nyugtatókkal vagy altatókkal!) A kampány weboldala itt!

Íme az Index összefoglalója. Igazán bámulatos, micsoda érveket sorakoztatnak fel a hívők! Nem nyugtat meg a tudat, hogy emberek ilyen "tudással", ekkora ökörségeket hangoztatva sarlatánkodhatnak foglalkozhatnak gyógyítással az országban.

2011. február 2., szerda

Gyász

Zambiában tudósoknak sikerült lefilmezniük egy csimpánz anyát, amint 16 hónaposan elpusztult kölykét gyászolja. Az anya több mint 24 órán keresztül hurcolta magával a halott kölyköt, míg végül egy tisztáson gyengéden lefektette, majd tőle nem messze figyelte, mi történik vele. Néha visszament a tetemhez, s kezeivel megérintette az arcát vagy a nyakát, talán hogy megállapítsa, valóban halott-e. Ezt követően a csoport más tagjainak is megmutatta a kölyök testét, s figyelte, amint azok megvizsgálják.

Az anya másnap már nem hordozta magával a tetemet.



Forrás: http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-1352119/Chimpanzees-mourn-dead-children-just-like-humans.html

Még egy érdekes video a csimpánzok "halottkultuszáról". Mint a tetem állapotán látszik, a halott kölyöktől nem minden anya válik meg olyan "könnyedén."