2010. április 28., szerda

2010. április 24., szombat

Híres és hitetlen

Nagy bánatomra eltávolították a youtuberól egyik kedvenc ateista videómat. Bár ez nem olyan hatátos, mint a másik volt, ideillesztem.



Kiegészítésképpen pedig ezt is.

2010. április 16., péntek

Én, Claudius

"Én, Tiberius Claudius Drusus Germanicus, ez, az és amaz (mert nem akarom untatni az olvasót címeim végtelen sorával), akit egykor, nem is olyan régen, barátaim, rokonaim és munkatársaim "Claudius a hülye", "Az a Claudius", "Claudius a dadogó", "Clau-Clau-Claudius" vagy legjobb esetben "Szegény Claudius bácsi" néven emlegettek, most nekikezdek, hogy megírjam életem furcsa történetét legkorábbi gyermekéveimtől kezdve és évről évre folytatva, amíg csak el nem érem a változásnak azt a sorsdöntő pontját, amikor körülbelül nyolc évvel ezelőtt, ötvenegy éves koromban váratlanul belekerültem az "arany veszély" sodrába, amelyből azóta se tudok kikászálódni."

Ekképp kezdi Robert Graves Én, Claudius című két kötetes regényét, melyet a császár életéről írt 1934-ben. S bár saját elmondása szerint Graves komoly ellenszenvvel viseltetett a könyv és annak népszerűsége iránt, melynek megírásában állítólag pusztán a pénzszerzés motiválta, a mai napig a történelmi fikció egyik legnagyszerűbb darabja ez a mű. Mely mindemellett az én egyik kedvencem, s ezt a bejegyzést kis kedvcsinálónak szánom az idetévedők részére.

Claudius ugyanis érdekes alakja a római történelemnek. Mint az első bekezdésből látszik, későn lépett a császári trónra. Betegsége miatt (mely valószínűleg gyermekbénulás volt) sosem lehetett teljes értékű tagja a császári famíliának. Császárként pedig állandó összeütközései voltak a szenátussal, így körükben sem volt népszerű. Ez lehet az oka annak, hogy évszázadokig olyan uralkodóként emlékeztek rá, aki kissé fogyatékos, így feleségei könnyedén manipulálhatják, s mint aki túlzott bizalommal viseltetik a plebejusok iránt. Claudius ugyanis nem volt épp megnyerő jelenség. Betegsége miatt sánta volt és dadogott. Kezei gyengék, és állítólag sokszor a nyála is folyt. Ugyanakkor Claudiust vélhetően épp ez az állapota védte meg attól, hogy előbb kelljen életével fizetnie a császári trónt övező viszályok miatt. Senki nem tekintette ugyanis ellenfélnek. Egy sánta dadogós könyvmolyt? Ugyan!

Úgy tűnik azonban, hogy Seneca objektívnak nem mondható történetírása miatt (Claudius száműzte uralkodása alatt, ami miatt Seneca érthető gyűlölettel viseltetett iránta) Claudius méltatlanul háttérbe szorult. Miután a XX. században megtalálták az alexandriaiakhoz írott leveleit, megítélése megváltozott; egy intelligens, olvasott ember képe bontakozott ki a történészek szeme előtt (szerette a történelmet és érdekelte a nyelvészet), aki mindemellett igazságos és méltányos volt.

Bár a történészek nem értenek egyet valamennyi történelmi személy ábrázolásával (például a szinte papucsférjként lefestett Augustus képével) a könyv nyomán vitathatatlanul megelevenedik előttünk a római principátus korszaka. Betekintést ad a római uralkodócsalád életébe, s bár nem könnyed esti olvasmány, leírásával óhatatlanul beszippantja az olvasót, aki körülnézve ott találja magát a principátus éveiben, megelevenedik Róma, s mielőtt sajnálatot érezhetne a valaha élt alakok tragikus sorsa miatt, ő maga is félteni kezdi életét a követhetetlen és értelmetlennek tűnő merényletek sora miatt. Mert amíg olvas, ott ragad. És ha egyszer olvasni kezdtünk, nagyon nehéz visszatérni a jelenbe.

Kicsit komolyan

2010. április 12., hétfő

Kiút a fekete lyukból

Úgy indult, hogy nem értettem, mi is a helyzet a Hawking sugárzásnak nevezett anyagkibocsátással. Ha egyszer a fekete lyukból elvileg nem jöhet ki semmi, a fényt is beleértve, ez micsoda? A Hawking sugrázás ráadásul nem valami elvont elméleti fogalom, a megfigyelések is alátámasztani látszanak. A Messier87 nevű elliptikus rádiógalaxisra tekintve (jobbra) ugyanis egyértelműen látszik a kb. 7000 fényév hosszú realtivisztikus anyagsugár, mely a galaxis középpontjában lévő fekete lyukból áramlik kifelé.

Induljunk az alapoktól.

A Wikipedia szerint a fekete lyuk olyan égitest, amelynek a felszínén a szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. De mit jelent a szökési sebesség? Nem más, mint az a minimális sebesség, amely ahhoz szükséges, hogy egy égitest felszínét elhagyjuk, annak a felszínéről "elszökjünk". (csak hasonlításképpen: a Föld szökési sebessége 11,19 km/s, a Jupiteré 59,6 km/s, a Napé pedig 617,3 km/s) Tehát ahhoz, hogy egy fekete lyukból kiszökjünk, gyorsabban kell haladnunk, mint a fény. Ami azonban lehetetlen. Mégis történik anyagkibocsátás.

A relativitás elmélet szerint a fekete lyuk egy szingularitás, melyben a fizikai mennyiségek, a téridő-görbület értéke végtelen lesz. A fekete lyuk valószínűleg nem egy lyuk, hanem gömb, és ahogy a világegyetemünk égitestjei általában, a fekete lyuk is forog a tengelye körül (másodpercenként akár 950-szer). Azt hiszem, az a legtöbb ember számára ismert dolog, hogy a fekete lyukak a nagy tömegű csillagok halálát követően keletkeznek, mikor a szupernova robbanást követően hátramaradt neutroncsillag magába roskad.

Érdekesebb égitestek a szupermasszív fekete lyukak, amelyek a galaxisok - köztük a Tejút - magjában találhatóak. Az ilyen fekete lyukak köré akkréciós korong (balra) formájában gyűlik az anyag, s a korongot a lyuk folyamatosan szippantja magába. Félelemre nincs okunk, a Tejút közepén lévő szupermasszív fekete lyuk állítólag nyugalmi állapotban van, kevés anyagot nyel el. Ha azonban lehetősége lenne több anyagot bekebelezni (pl. galaxisütközés), az akkréciós korong felforrósodna, és az energiafelesleg egy részét elektromágneses sugárzás formájában bocsátaná ki.

És itt vissza is érkeztünk a Messier87 rádiógalaxishoz, aki éppen ezt csinálja. Központjában kb. 6,4milliárd naptömegű fekete lyuk van, így eseményhorizontja (tehát annak határa, ameddig még hatással van a szemlélőre) nagyobb, mint a Naprendszer. Emellett rettenetesen erős gammasugár forrás, magja körül pedig kb. 12.000 gömbhalmaz található (a Tejútrendszerben ma 158-at ismerünk).

Hogy hogyan is keletkezik ez a relativisztikus jet, és mi köze a Hawking sugárzáshoz, arra a Fizikai Szemle 2007/5. számában megjelent cikk megadja a választ:

"A fekete lyukak nagy tudósa a 20. században Stephen Hawking volt. Híres felfedezése a Hawking-sugárzás, amely azt bizonyította, hogy az alapdefiníció nem jó, valami mégis kijön a lyukból. Ennek oka a kvantummechanika.

Hawking érvelése szerint az üres tér a kvantummechanika törvényei szerint soha nem teljesen üres, részecske- antirészecske párok keletkezhetnek benne, amelyek azonnal újra megsemmisülnek. Természetesen ez a párkeltés nem olyan, mint amilyet fizikai kísérleteinkben megszoktunk, ahol van elég energia: itt a pár összenergiája zérus, ami azt eredményezi, hogy az antirészecskéknek negatív energiájúaknak kell lenniük, ezért partnerüktől nem távolodhatnak nagyon el. A fekete lyuk környékén azonban a nagy gravitációs energia miatt nagyon nagy lesz a részecskék energiája, és így bekövetkezhet, hogy a pozitív energiájú részecske el tud távolodni a fekete lyuktól, miközben a negatív energiájú partnere beleesik abba. A kilépő részek sugárzását nevezik Hawking-sugárzásnak. A lyukba beleesett részecske a sűrű rendszerben azonnal talál ugyanolyan kvantumszámokkal jellemezhető partnert, mint az eltávozott párja volt, és azzal szétsugárzik. A sugárzás egyik következménye, hogy a fekete lyuk energiája nagyon kicsit csökken. Egy egykilós, azaz 10⁻²⁷ méter sugarú fekete lyuk anyaga 10⁻²¹ másodperc alatt teljesen eltűnik. A sugárzás nagyon nagy energiájú gammasugárzás lesz. A nagy lyukak sokkal lassúbb ütemben vesztik el az energiájukat, mint a kisebbek."

Talán mindebből érdekesebb az, mi történik, ha valaki belép a fekete lyuk eseményhorizontja mögé. A kívülálló számára ez az érintett gyors megsemmisülésesét jelenti. A bátor vállalkozó számára is viszonylag gyorsan bekövetkezik a vég, ha egy átlag fekete lyukba lép. Egy szupertömegű fekete lyukban azonban még órákat is eltölthet. Igaz, ez idő nem éppen kellemesen telik, amikor a gravitációs tér erőssége miatt testünk spagettiként nyúlik meg, s három térdimenziós létünk egyre akar csökkenni.

Vannak spekulációk melyek szerint a fekete lyukak lehetnek féreglyukak, melyek segítenének bennünket a téridő legyűrésében. A fekete lyuk kijáratának a fehér lyukat tartják, amely minden eltaszít magától, és felszínén semmi sem maradhat meg. Ilyen objektumot azonban nem találtak, és nem ismertek olyan folyamatok, amelyek során egy ilyen objektum létrejöhetne. Ettől függetlenül a fekete lyukak rengeteg ötlettel szolgáltak a science fiction világának, és valószínűleg a jövőben is azzal szolgálnak majd.

Tőlünk szerencsére messze vannak.



Forrás:
Wikipedia
Fizikai Szemle
hírek.csillagászat.hu

2010. április 8., csütörtök

2010. április 4., vasárnap

Nem is mondtam még

hogy szeretem az ABBA-t. *



Plusz megdöbbenve konstatáltam, hogy öregkorára Björn Bennyhez hasonult. (tudom, ez csak nekem érdekes)


* Bár ma egész nap Beatles-t hallgattam.

Kis filmes

Ha már alant Michael J. Fox és Scott Wolf hasonlóságát boncolgattam, gondoltam hozok két filmajánlatot is. Mostanság elég sok filmet megnézek. Nem moziban, mert úgy gondolom, nem éri meg annyi pénzt kiadni érte, hanem otthon, a saját kényelmes környezetemben, ahol nem ül elém senki, nem beszél mellettem senki és a kép is sokkal szebb, mint a vásznon.

Az ízlésvilágom szöges ellentétben áll a ma oly divatos látványorgia filmekkel, ezeket általában végigunom.

Azon filmek közül, amelyek most vannak műsoron a moziban (pedig érdemesebb lett volna ezt is itthon megnézni) ajánlom az Agorát Hypatia életéről. Hypatiáról magam is írtam pár hónappal ezelőtt. S bár a filmben vannak rendezésbeli következetlenségek, a témája és az üzenete miatt abszolút közel áll hozzám.


A másik film, ami nem új ugyan, én azonban a napokban láttam, Az őslakó (Man From Earth) címet viseli. Színdarabnak is kiváló lenne, mivel egyetlen ház nappalijában játszódik, illetve van pár jelenet a ház előtt is.

(Eszembe jutott róla, mikor 16 évesen a 12 dühös embert néztem az osztályommal a Miskolci Nemzeti Színház kamaratermében - ebből is van film. Míg az osztálytársaim mind hazamentek az első felvonás után - a "díszlet" összesen 12 szék volt és egy kis fürdőszoba a színpad jobb oldalán -, én inkább bevállaltam, hogy egy órát fagyoskodjak a Búza téren az utolsó buszra várva, de nem hagytam ott. Nagyszerű darab volt.)

Az őslakó valódi tudományos fantasztikum, melynek filozofálása talán azért is megfogott, mert az örök élet lehetőségén és az emberre gyakorolt hatásán már magam is többször elgondolkodtam. Egy egyetem tanári karát látjuk, amint kollegájukat, John Oldmant búcsúztatják, és értetlenül állnak a férfi hirtelen és indokolatlan távozása előtt. John bevallja a kollegáinak a távozása okát: mivel kb. 14.000 éves és nem öregszik, tíz évente költöznie kell, hogy kortalansága ne tűnjön fel a többi embernek. A film végéig nem lehet eldönteni, hogy John vajon a bolondját járatja a barátaival, vagy ő maga bolondult meg. Mivel tanár kollegái mind járatosak valamely tudományterületen, több oldalról járják körbe John állítását, s az egyik valódi feszültséget természetesen ideológiai és vallási kérdések megválaszolása okozza.

Bár a film befejezése annyira nem tetszett, és zavaró volt az is, hogy John számos híres embert ismert személyesen az emberiség történelméből, őszintén szólva kikerülhetelennek tartom, hogy ha valaki valóban olyan hosszú ideje élne, mint ő, előbb-utóbb ne szerepeljen a történelem színpadán. Hiszen az évszázadok során olyan mérvű tudást halmozhat fel, amelyre embertársai pusztán rövid életük miatt képtelenek lennének.

A film trailere nem túl jó, tulajdonképpen összeválogatták benne azokat a jeleneteket, amikor nem ülnek a kandalló körül valamennyien, s mintha másnak próbálnák feltűntetni a filmet, mint amilyen valójában. Azért felteszem azt is.

"Csillagikrek"

Tegnap az újonnan felfedezett V című sci-fi sorozatot kezdtük el nézni. Legnagyobb megdöbbenésünkre, Michael J. Foxot láttuk a 2009-es sorozat egyik szereplője, Chad Decker, a riporter szerepében. El nem tudtam képzelni, mégis mit tettek a parkinson-kóros színésszel, hogy ennyire jól néz ki. Azt a lehetőséget, hogy Chad Deckert nem Fox játsza, még az elején kizártuk. Nemcsak a vonásai, de a mimikája, az alacsony termete is stimmelt. Ennyire két ember nem hasonlíthat. Gondoltam számítógépes technikára, meg arra is, hogy annak, aki gazdag és híres, talán mégiscsak könnyebb a dolga, ha gyógyíthatalan betegségek elleni küzdelemről van szó.

Az első epizód megtekintésének végén már annyira furdalt a kíváncsiság, hogy mégis megnéztem a stáblistát. Nem Fox az, hanem egy másik színész, Scott Wolf. A hasonlóság elképszető, s azon is jót nevettem, hogy egyikük róka (Fox), a másikuk pedig farkas (Wolf).

Csináltam egy-két összehasonlító fotót, hogy megmutassam, ezek ketten valóban teljesen egyformák...


... fiatal korukban is teljesen egyformák votak...





Mixcheal Andrew Fox és Scott Richard Wolf életrajzát átolvasva megállapítottam, hogy a két színész azonos hónapban született, Fox 1961. június 9-én, míg Wolf 1968. június 4-én. Azon gondolkodom, hogy ha beleásnám magam az asztrológiába meg a számmisztikába, és jobban utána olvasnék a két színész életének, biztos találnék egy csomó "csodás" hasonlóságot (pl. mindketten színészek). Ebből kiindulva írhatnék egy könyvet mondjuk "Csillagikrek" címen, amiben feltárnám a csillagok csodás hatását az emberi sorsokra, illetve megállapítanám, hogy a hasonló külsővel rendelkező emberek hasonló sorssal rendelkeznek (tehát mondjuk prognosztizálhatnám, hogy Scott Wolf is számítson valami durva gyógyíthatalan betegségre, amelynek megélésétől megnemesül a lelke, segít sok ártatlanon és jobb ember lesz). A könyv végén pedig adhatnék életvezetési tanácsokat. Mindezek a dolgok nagyon népszerűek mostanság, és meg is tudnám írni úgy, hogy sikeres legyen. Jól jönne egy kis plusz pénz.

Kár, hogy természetemből fakadóan egyszerűen sosem voltam képes hazudni.