2010. január 30., szombat

Szállingózó gondolatszikrák az evolúcióról

Hallgattam Almára, és nem keseregtem a munkahelyi ártalmakon, hanem igyekeztem heveny hőemelkedéses, köhögős, taknyos, fáradt állapotom ellenére valami értelmessel tölteni az időt.

Tovább olvastam Dawkins könyvét, lapozgattam ELLE-t, aztán átaludtam a délután nagy részét, majd olvasgattam blogokat, de nem teng túl a forgalom a cyber térben.

Dawkins nyomán most megint kicsit előtérbe került nálam az evolúció, így elgondolkodtam azon, hogy milyen érdekes, hogy mind a kreacionista mind az evolúciót félreértelmező emberek gyakran abból tévhitből indulnak ki, hogy az evolúció lényege a fejlődés, és a legrátermettebb életbenmaradása. Holott ez az evolúciónak csupán egyetlen aspektusa. Hiszen az evolúció nem feltétlenül fejlődés, sokkal inkább alkalmazkodás és változás. Ha egyszer ugyanis visszafelé is hathat, mivégre beszélünk fejlődésről? Ugyanígy balga dolog az emberre úgy tekinteni, mint az evolúció csúcsára. Ezt is egocentrikus gondolkodásunk sugallja, mely tulajdonképpen alig különbözik valamiben attól a tévképzettől, hogy az ember a teremtés koronája. Az evolúciónak ugyanis nincs csúcsa. Nem áll le, nincs végcélja. Elnézve az emberi nemet, közel nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem bizonyulunk zsáktucának.

Ugyanígy értelmetlen alsóbb és felsőbb rendű fajokról beszélni. Egy mai házilégynek éppen annyi ideje volt elnyerni jelen formáját, mint a koalának vagy bengáli tigrisnek, utóbbi kettő azonban a házi léggyel ellentétben a kihalás szélére sodródott. Akkor ki a sikeres faj? Ki áll előrébb? És mi alapján?

A természetes kiválasztást annyiban összefoglalni, hogy a legrátermettebb marad életben, erősen torz képet ad.

Szomorú, hogy sokan az evolúció szimpatizánsai közül sem értik meg magát az evolúciót, rossz helyen ragadják meg, és könnyedén félremagyaráznak egy egzakt és egyértelmű tézist. Innentől kezdve nem is tekinthetőek az evolúció szimpatizánsainak, hiszen amivel szimpatizálnak, annak nem sok köze van az evolúcióhoz. Tulajdonképpen ugyanazon a részinformációkkal kikövezett téves úton haladnak, mint a kreacionista evolúciókritikusok.

Pedig csak utána kellene olvasni.

Sötét árny

El vagyok keseredve...

2010. január 28., csütörtök

Zavarbaejtő rétegek

Most olvasom Richard Dawkins legutóbbi könyvét, A legnagyobb mutatványt, és valami fenomenálisan jó könyv, úgyhogy még várható, hogy írni fogok a benne olvasottakról. Leginkább azért tetszik, mert végtelen türelemmel magyaráz el mindent, hogy az evolúció a legegyszerűbb érdeklődő emberek (mint jómagam) számára is érthető és világos legyen. Emellett látható élvezettel ír a témáról, nem úgy, mint frusztált kirohanásában, az Isteni téveszmében. Megmarad a fő témánál, az evolúciónál, és a kreacionisták is csak itt-ott kapnak kisebb-nagyobb fricskákat.

Tulajdonképpen Dawkinsnak nem is nagyon kell hozzáfűznivalót írnia, a jó teremtéshívő, akár kreacionista, akár ID-s, lejáratja önmagát, segítség sem kell hozzá.

Nekem személy szerint nagyon tetszett az alábbi érvrendszer arra vonatkozóan, hogy a különböző geológiai rétegekben található állatok maradványainak sorrendje, miképpen magyarázható "tökéletesen" az özönvízzel:

"(I.) A gerinctelenek (lassú tengeri állatok) pusztultak ki először, majd azok a mozgékonyabb halak következtek, amelyeket betemetett az özönvíz hordaláka.
(II.) A kétéltűek (a tenger közelében) ezután pusztulhattak ki akkor, amikor a víz szintje elkezdett emelkedni.
(III.) A hüllők (lassú szárazföldi állatok) haltak ki a következő lépcsőben.
(IV.) Az emlősök képesek voltak elmenekülni az emelkedő víz elől, a legnagyobbak és leggyorsabbak maradtak fenn legtovább.
(V.) Az ember volt a legtalálékonyabb abban, hogy fatörzsekbe kapaszkodva és más módon megmeneküljön a víz elől.

Az iménti sorrend tökéletesen megmagyarázza azt a sorrendet, amelyben a különféle kövületek a különféle rétegekben elhelyezkednek. Ez NEM az a sorrend, amelyben kialakultak az evolúció során, hanem az a sorrend, amelyben elárasztotta őket az özönvíz." *

Ja, tökéletesen. De azért ne feledkezzünk meg arról sem, miért haltak ki a dinoszauruszok.


_________________________________________________________________________________
* Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány (2009) 116. oldal

2010. január 25., hétfő

2010. január 22., péntek

"Dupla csavar": DNS

Egy ideje tervezgetem, hogy írok egy bejegyzést Francis Crickről és James D. Watsonról, mert kicsit kellemetlennek érzem, hogy a legtöbb embernek Magyarországon fogalma sincs arról, hogy kik ők, habár nevük legalább annyit jelent a biokémiában, mint Einsteiné a fizikában. Aztán felfedeztem, hogy eme duó (illetve trió, merthogy Crick és Watson mellett Maurice Wilkinsről is illik említést tenni) mellett van egy nő, Rosalind Franklin, aki valahogy lemaradt a Nobel-díjról, és állítólag nem csak azért, mert négy évvel előtte elhalálozott. Nem tudom, mennyire kellemetlen nem ismerni Rosalind Franklint, nekem mindenesetre kimaradt. Franklin mellőzött alakja jó témának tűnt egy szőke nő olyan blogjában, melyet tudományos érdekességekkel tarkít, azonban az olvasott cikkek között egyre nehezebben találtam az egyensúlyt: most akkor egy hímsoviniszta tudósok által elnyomott géniusz, vagy csupán jelentéktelen, ápolatlan kutató, aki nem is volt pontosan tisztában a kezében lévő eredményekkel? Meggyőződésem, hogy a válasz valahol a kettő között rejlik.

Aki még nem találta volna ki, eme négy név a DNS kettős spirálja kapcsán merül fel, mely szerkezetének felfedezéséért Watson, Crick és Wilkins 1962-ben kapott Nobel-díjat. A felfedezés körülményei azonban - ahogy az egyébként nem ritka a tudományos életben - nem tűnnek olyan tisztának.

Az 1950-es évek elején három csoport dolgozott a DNS szerkezetésnek feltárásán: a Linus Pauling vezette csapat az Egyesült Államokban, Crick és Watson Cambridge-ben, valamint Wilkins és Franklin a londoni King's College-ban. Linus Pauling csoportja hamar lemaradt, s ebben közrejátszott az is, hogy az atomfegyverkezés elleni aktív tevékenysége miatt kommunistának tartották Amerikában, így nem kapott vízumot, hogy Londonba utazzon, s kollegáival egyeztesse eredményeit egy konferencián.

Az angliai kutatók érdekes egyveleget alkottak: Watson a "csodagyerek", 15 évesen felvételt nyert a chicago-i egyetemre, s 23 évesen már Ph.D.-vel rendelkezett. Nem így Crick, aki 35 évesen még mindig a doktoriján munkálkodott, mivel több alkalommal váltott szakterületet, de még egyikből sem szerezte meg. Watsont mindemellett jelentős adag önbizalommal és pimaszsággal is megáldották génjei, így fiatal kora ellenére nem kellett félteni idősebb kollegáitól.

Rosalind Franklin dolgát jelentősen megnehezítete, hogy nőnek született. Az akkor 31 éves kémikus és fizikus Franklinnek nem lehetett könnyű olyan közegben dolgoznia, ahol kollegája, Wilkins rendszeresen az asszisztenseként bánik vele, és képtelen egyenrangú kutatóként kezelni őt.

Crick és Watson szerették volna térben ábrázolni a DNS-t, és modellt alkotni szerkezetésről. Ehhez fémrudakat és golyókat használtak szemléltetésül. Wilkins és Franklin röntgensugár elhajlási mintákat vizsgáltak a DNS láncon, s csak ők tudtak a szerkezet tisztázására alkalmas felvételeket készíteni röntgendiffrakciós eljárással.

Ebben Franklinnek tagadhatalanul nagy szerepe volt, hisz különös gondossággal és hozzáértéssel készítette el röntgendiffrakciós felvételeit saját készítésű gépével, melyek a téma szekértője, J.D. Bernal szerint akkoriban a valaha készített legszebb felvételek voltak. Franklin mutatta ki, hogy kétféle DNS forma létezik, melyet A és B  jelzéssel illettek. Munkája annak ellenére kifogástalan volt, hogy a közeg, amelyben dolgozott, távolról sem volt az (a King's College-ban állítólag nyílt szexizmus uralkodott, olyannyira, hogy a női munkatársak pl. nem ehettek a nagy ebédlőben, hanem a diákokkal kelett együtt étkezniük - ezt egyébként más források cáfolják).

Franklin legszívesebben egyedül dolgozott, adatait nem nagyon osztotta meg senkivel, s külsős tudósokkal sem tartott kapcsolatot vagy beszélte meg eredményeit. Ezzel jelentősen megnehezítette a saját dolgát, hisz ezalatt Crick és Watson más tudósokkal is beszélt, akiknek segítsége, észrevétele tolta őket előre felfedezésük felé. Frankilnnek mindemellé ott volt Wilkins, aki - lévén visszahúzódó, félénk ember, aki nem nagyon néz mások szemébe - nehezen viselte el kolleganője szinte már-már férfias egyenességét és határozottságát. Franklin valóban nem lehetett épp egy nőies jelenség, Watson egyenesen "rosszul öltözött, bájtalan, frigid kékharisnyaként" aposztrofálja, bár úgy vélem, ez talán elnézhető annak, aki megszállottan dolgozik egy igen fontos tudományos kérdés megválaszolásán. (Franklin sosem ment férjhez és gyerekei sem születtek)

Eközben Crick és Watson munkájában áttörés következett be, amikor 1952-ban Erwin Chargaff meglátogatta őket Cambirdge-ben, és felhívta a figyelmület 1947-ben publikált megfigyeléseire. Chargaff ugyanis "megfigyelte, hogy a négy nukleotid aránya változik a különböző mintákban, de bizonyos nukleotidpárok esetén – adenin és timin, guanin és citozin – a két nukleotid mindig egyenlő arányban mutatkozik." (wikipedia) Bár Chargaff jelentős segítséget adott, mindez még mindig nem volt elég a modell megépítéséhez. Már sejthető volt a DNS kettős helix szerkezete, de a két kutató még mindig keveset tudott a két szál távolságáról, csavarodásának mikéntjéről.

Franklin munkája több ponton segítette őket. Egyrészt Crick kapcsolatain keresztül hozzáférhetett Franklin azon kutatási eredményeihez, melyeket a Orvosi Kutató Tanács elé tárt, és melyek igazoltak egy kettős hélixet a molekula külsején, egymással ellentétesen csavarodó szálakkal. Másrészt Watson Franklin tudta nélkül hozzájutott az 51-es fotóhoz.

Watson: Kettős spirál* című könyvében leírja, hogy 1953. januárjában a King's College-be utazik, kezében Pauling helytelen elképzelésével a DNS szerkezetésre vonatkozóan. Úgy véli, sürgősen össze kellene fogniuk, mielőtt Pauilng felfedezi a hibát, és megelőzi őket a felfedezésben. Wilkins azonban épp nincs bent, így Watson Frankiln felé veszi az irányt, a kutatónőt azonban nem győzik meg Watson érvei, és megtagadja a segítséget. Watsont felháborítja kollegája értetlensége, és a szemére veti, hogy a saját eredményit sem képes értelmezni. Watson ezt követően Wilkinshez rohan, aki kapva kap az alkalmon, s zaklatott barátja elé tárja Franklin röntgendiffrakciós felfvételeit, köztük a híres 51-es fotóval. Itt meg kívánom jegyzni, hogy tény, hogy a fotó Franklin tudta és beleegyezése nélkül került  Watson elé, azonban nem igaz az az állítás, hogy Wilkins Franklin fiókjából lopta ki  képet, hiszen mivel egy csoportban dolgoztak, a felvételekhez hozzáférhetett. (balra: az 51-es fotó)

Bár Franklin felvétele hatalamas segítséget nyújtott, még mindig nem adott választ mindenre. A bázisok szerkezetében voltak hibás pontok, ezt azonban viszonylag hamar sikerült orvosolni. Ezt követően Watson és Crick gyorsan közzétette a megalkotott molekula modellt, mielőtt Franklin felfedezéseiből bármit is publikálhatott volna.

Bár sokan úgy vélik, Franklin már Wason és Crick előtt feldezhette a DNS szerkezetét, valószínűbb hogy, két lépéssel mögöttük járt, mivel alábecsülte a szimmetria jelentőségét, és nem jött rá a bázispárok létezésére. 1953-ban a Nature-ben közzé tett cikkükben, Crick és Watson hivatkozik arra, hogy Wilkins és Franklin kutatása alapját képezik a felfedezésüknek, s Franklin és Wilkins ugyanebben a számban tette közzé saját eredményeit. (lent: Watson és Crick a DNS modelljével)


Crick és Watson még éveket fektetett abba, hogy a modell helyességét igazolják, melynek jutalmaképp 1962-ben Wilkins-szel együtt elnyerték az orvosi Nobel-díjat. Az akkor már négy éve halott Rosalind Franklin nem részesedhetett a díjból, lévén azt nem osztják posztumusz. Nagyobb szégyen, hogy az átadáskor sem emlékeztek meg róla, pedig szerepe a felfedezésben vitathatalan, s minden bizonnyal nagyobb, mint Maurice Wilkins-é volt.

Crick és Watson voltak azok, akik lefektették a molekuláris biológia alapjait.

Watson egész életét ennek szentelte, részt vett a Humán Genom Projektben is, személyisége azonban eredményei ellenére meglehetősen ellentmondásos (E.O. Wilson szerint a legkellemetlenebb ember, akivel életében találkozott). 2007-ben azt nyilatkozta, hogy az afriakiak intelligencia terén különböznek tőlünk (tehát az afrikaiaké alacsonyabb). Állítását tudománytalannak minősítették, nyugdíjba kényszerítették, s több egyetem bezárta előtte kapuit. Számomra felháborító módon egyesek azt követelték, vegyék el tőle a Nobel-díját, hisz még ha Watson valóban rasszista is, a tudományban elért kimagasló eredményeit ez a tulajdonsága semmiben sem befolyásolja.

Francis Crick a molekuláris biológián kívül jelentős kutatásokat folytatott a tudat megismerésére vonatkozóan. Crick igen figyelemfelkeltő jelenség volt. Hangosan és gyorsan beszélt, s kiváló humorral rendelkezett. 1977-től a tudat kutatásában merült el, realizmusa itt is megmutatkozik; a lélek létezését tagadja, azt az agyműködés eredményének tekintette. Bár a pánspermia elmélettel kapcsolatos spekulációit összefüggésbe hozták a kreacionizmussal, Crick természetesen nem tekitnette tudománynak az intelligens tervezettséget. Vallással kapcsolatos nézetei Dawkins-hez hasonló ellenérzéseket kelthetnek egyesekben, hisz véleménye szerint a gyerekeket nem kellene vallásos neveltetésben részesíteni. Crick 2004-ban halt meg, vastagbél rákban.

Rosalind Franklin a King's College-ben tölött hónapokat követően a Birbeck College-ba ment dolgozni, ahol a tobacco mosaic vírust vizsgálta röntgenkrisztallográfiás eljárással. 1958-ban petefészek rákban halt meg, melyet valószínűleg a röntgensugárzás okozott.

Forrás:
Wikipedia
________________________________________________________________________
*akinek van egy felesleges példánya ebből a könyvből, örömmel venném, ha rám ruházná, mert egyszerűen még antikváriumban sem találom sehol

2010. január 17., vasárnap

Ez teljesen hülye!

Átugrottam a Szkeptikus Blogra, s minő meglepetésben volt részem! Találtam ott egy ősmagyarkodó videót, ami tulajdonképpen egyetlen dologra jó: elrettentő példának.



Sírva röhögtem végig az egészet, mert biz' Isten, nem hiszem el, hogy ekkora ökröket hordhat a Föld a hátán (szívén?), bár talán sírnom kellett volna, hiszen, ahogy a cikk szerzője, Pálfi Zoltán írta, "elkeseredtem, hogy a 3. évezredben ilyeneket látok a televízióban, és nem büszke voltam, sokkal inkább szégyelltem magam."

Nekünk magyaroknak van történelmünk, dicső múltunk, méltó elődeink, egyszóval minden, amire egy nemzet büszke lehet. Ám annyira jobbak akarunk lenni "gaz" szomszédainknál, a románoknál és a szlovákoknál, hogy nem adjuk alább - a történelemhamisításban is kenterbe kell őket verni. Mégis miféle megalomán holdkóros mondhat olyat, hogy "mi, sumérok, szkíták, etruszkok, kelták, hunok – vagyis magyarok"? Hát hova járt ez a szegény ördög történelem óra helyett, hogy alapműveltségén ily' hatalmas kráterek tátonganak? Fejére ejtette tán a Szent Turul madár?

Kedves Olvasóim, tényleg el vagyok keseredve. Dicsőnél is dicsőbb múltunkat hazudó elméleteknek hatalmas a táptalaja, és sajnos nem csak azok körében, akik rendszeresen bukásra álltak történelemből. Talán szégyen, de én nem vagyok sem sumér, sem szkíta, sem etruszk, sem kelta, sem hun. Én egyszerűen csak egy magyar vagyok. Ám úgy tűnik, ez itt Magyarországon egyre kevésbbé elég.

2010. január 14., csütörtök

Gondolatok


Mennyire vagyok szórakozott, ha epiláláshoz készülődve benyúlok a fiókba, kiveszem a hajszárítót, leülök, bedugom a konnektorba, ráfogom a lábamra, majd meglepetten tapasztalom, hogy egy hajszárító van a kezemben?

(mentségemre legyen mondva, épp egy új bejegyzést szerkesztettem fejben a számotokra)

Fecseg a felszín

A villamoson, tőlem nem messze, két idős asszony foglalt helyet, és a korosztályukra jellemző módon kiabálták szét gyermekeik, unokáik életét és sorsát. Az ember nem szokott ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, de épp nem volt nálam semmi könyv, így aztán a rózsaszín szőrkalapos hölgy fecsegése nyomán szemem előtt megelevenedett az egész családja. A másik néni valamilyen oknál fogva vaddisznószőrdíszes vadászkalapot viselt, ami semmilyen harmóniában nem volt öltözete többi részével.

A rózsaszín szőrkalapos hölgy nem nagyon volt tekintettel a vadászkalaposra, mondta, mondta, egyre hangosabban beszélt a két fiáról, akik - tekintettel arra, hogy a felmenők között osztrákok is vannak - szokatlan neveket kaptak. Mind több és több információt tudtam meg az egyik - már nem emlékszem, hogy az idősebb, vagy a fiatalabb - fiáról, Gilbertről*. Hogy nem szeret Magyarországon élni, pedig a rózsaszínkalapos hölgy mindig mondja neki, hogy ott kell jól érezni magát, ahol él. Nem szereti a rendszert, baja van az emberekkel, és az is rettenetesen megviseli, hogy nem született gyerekük. A felesége már ötven éves lesz, idősebb, mint a fia, így sajnos gyermektelenek maradnak. Megtudtam, hogy Anikó milyen próbákat állt ki a gyerekért, hányszor vetélt el, mennyit költöttek a sikertelenül záródó mesterséges megtermékenyítésre, mellyel öt alkalommal próbálkoztak.

Elképzeltem Anikó megviselt, értelmetlenül "agyon-hormonkezelt" lassan ötven éves szervezetét, aki ennek ellenére is csinos és éveket tagadhatna le. És elképzeltem hozzá megfáradt lelkét is, aki mindennel elégedetlen férjének nem tudott gyereket szülni, pedig ez talán egy kicsit boldoggá tette volna.

Ahogy a rózsaszín kalapos hölgy tovább ontotta magából a szót, és büszkén mesélt fia foglalkozásáról, amivel méltán lehetne elégedett, hirtelen belém hasított a felismerés: az egyik volt tanáromról van szó. S ahogy a rózsaszín kalapos hölgy fittyet hányva rám és a belső felismerésemre, csak ontotta tovább a szót fiáról a villamos hallgatóságának, egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Mintha titkos hallgatózással tudtam volna meg kényes részleteket a magánéletéről ennek az elégedetlen, életunt embernek, akit mogorva bunkósága ellenére valahol azért mindig kedveltem.

Eszembe jutott csinos ötven éves felesége, a meg nem szültetett gyereke és az a huszonhárom éves évfolyamtársam, akivel gyanúsan andalogtak el kettesben óra után. Megértettem valamit a viselkedéséből. És közben mérges lettem a rózsaszín kalapos hölgyre, aki sokadszorra sem reagált a vadászkalapos óvatos közbevetéseire, sőt, hangját csak még jobban felemelte, hogy csak azt lehessen hallani. Nem volt tekintettel arra, hogyan teregeti ki gyerekei életét, bele sem gondolt, ki hallhatja, hogyan hozhatja őket kínos helyzetbe. Önző módon mindent alárendelt annak, hogy az ő panasza zengje be a villamost.

Aztán leszáltak, és én ott maradtam egyedül, fejemben egy idegen titkaival.
_________________________________________________________________________________
*A neveket megváltoztattam

2010. január 10., vasárnap

BLÖCS

Talán komikus, de én még mindig nem tudom, pontosan minek is a rövidítése ez a furán hangzó mozaikszó. Lényeg a lényeg, nagy örömömre és meglepetésemre, meg lettem hívva erre a kis blogos összeröffensére, ahol általam már korábban ismert vagy kevéssé ismert blogok tulajdonosai kaptak arcot, hangot, karaktert.

Annalight-tal a belvárosban találkoztunk, hogy megtámadjuk valamelyik áruházat és beszerezzük a még hiányzó kellékeket (mint vanília fagyi, narancs, tortilla és társai) az estéhez. Előtte meg kellett küzdenem egy angolul francia akcentussal beszélő lánnyal, akinek nagyon szerettem volna segíteni, de "H" betűk nélkül és francia "R" hangokkal a legalapvetőbb mondatainak megértése is komoly nehézségekbe ütközött. Miután hangsorainak azonosításával megállapítottam, hogy a Bazilikát keresi, sikeresen útba igazítottam. Majd Annalight, vásárlás, ahol meg Annalightnak kellett megküzdenie a fél éves táskájában felejtett lágyetikettel, mely valamennyi lopásgátló kaput megszólaltatott, akkor is, ha csak az üzlet előtt mentünk el. Tíz perces közjáték után a Tesco előtt - ahol Annalight felvonultatta a táskájában rejtőző Exit magazinok tömkelegét a fogamzásgátló tablettákkal és a számomra is azonosíthatalan holmikkal együtt - végül magába az áruházba is bejutottunk és sor kerülhetett a Vásárlásra.

Ezt követően telefon a férjemnek, mert egyiken sem néztük meg, hova is megyünk, majd a sikeres telefonos segítség után esőben és szélben érkezés a célhoz. Természetesen elsőnek érkeztünk, ami - ismerve pontosságomat - nem meglepő. Ismerve Annalightét, egy kicsit azért az.

Házigazdánk, Juc, megérkezésünkkor az "A" toalettet viselte, fekete vászonnadrággal és krémszínű pulóverrel (mely később a "B" toalett jegyében sötét kockásinggé változott egy csokibalesetet követően). A látható gondossággal berendezett lakásban kellemes csokoládé illat terjengett, s belépve rögtön szemet szúrt A Függöny, melynek kálváriáját olvasói már ismerik. Nem volt nehéz otthon éreznem magam ebben a közegben, ami engem is meglepett, hiszen - olvassam bármióta is a blogját - mégis egy idegen ember magánterületére tévedtem. Ebben, a két macskán, a harmoniksuan összeválogatott színeken és berendezési tárgyakon kívül, segítségemre volt egy függőágy, azonban sajnos az udvariasság úgy kívánta, hogy végül kikászálódjam belőle, és áthelyezzem pozíciómat a kanapéra.

Folyamatosan érkeztek a többiek, akiknek történetét jobban ismertem - K-t, LDQ-t és Tériszonyt (tőle azért rettenetesen irigylem a biológiatudását, s mint utóbb kiderült, kis énekkaros szopránom irigyelheti a kellemes hangját is) - és akiket kevésbbé: Kékleányt (aki tényleg kék! - kivéve, ha zöld) és Almát.

Brownie-t - melyhez az a kellemes illat tartozott - most ettem életemben először, pláne meleg dolgot hideg fagyival. Isteni volt! Nem volt ez másképp a zöldségekhez - melyek épp ütötték azt a szűk tartományt, amit szeretek - készített mártásokkal sem. Amiről szokás szerint ismét megfeledkeztem, hogy mivel alig alkoholizálok az utóbbi négy évben, bármi - így a felszolgált bor is, amiből csak két pohárral ittam - pillanatok alatt a fejembe száll. Remélem, annyira azért nem látszott meg rajtam, mint amennyire én magam éreztem.

Fene érti, de nagyon jól éreztem magam félidegen lányokkal beszélgetve. Talán mert ismertségi köröm egyébként meglehetősen behatárolt, és frissítő volt az enyémtől eltérő tevékenységet és életet folytatók társasága. Emellé - a blogok miatt - az az illúzió alakul ki, hogy ismered a másikat, mégha csak most is látod először.

A végére - ami ugyan csak nekem jelentette a végét - még arra is maradt egy kis idő, hogy Juc kifesse a szemem - ha már úgyis erre ácsingózom, mióta az eslő bejegyzését írta a sminkelésről.

Lányok, köszönet az estéért. Mindenkinek!

UPDATE: És a legviccesebbet nem is írom. Talán tényleg sok volt az a bor, mert kicsit kóválygó fejjel aludtam el, és hajnalban arra a rémálomra riadtam, hogy valamennyien ott beszélgettek a szobánkban, és nem értem, miért fekszik a férjem és közöttem Annalight, Juc és K. A többiek is az ágyunkban feküdtek, de valahogy máshol. Én meg szerettem volna elmondani, hogy uram ma dolgozik, és nem tud tőletek aludni, de nem tudtam összeszedni a gondolataim, mert valójában mindannyiunk közül ő volt az egyetlen, aki aludt. :D

2010. január 6., szerda

Tollas jószág

Gondolom az, hogy kisgyerekként imádtam a dinoszauruszokat, nem jelent nagy meglepetést, hiszen a gyerekek általában szeretik ezeket a szokatlan, nagy hüllőket. Engem azonban rettenetesen foglalkoztatott a dinoszauruszok kihalása. Hova tűntek ilyen hirtelen? Természetesen azok a gyerekkönyvek, amikből tudásom javarészét akkoriban merítettem, rendkívül szűkszavúak voltak a témában. Egy-két sor meteoritokról, új típusú növények térhódításáról, a kistestű emlősök sikeresebb alkalmazkodóképességéről, vagy klímaváltozásról, azonban eme elméletek nem tűntek nekem túlságosan szimpatikusnak.

Aztán egy nap láttam egy képet egy tollas, szárnyas, fogas-csőrös dinoszaurusz-szerű jószágról, és azonnal megvilágosodtam: a dinoszauruszok nem haltak ki! Átalakultak! Ott csiripelnek a fákon, őket tesszük a tyúkhúslevesbe, a tojásaikat esszük a rántottában, élnek! Tíz éves fejjel ez a megoldás egészen kézenfekvőnek tűnt, és nem értettem, miért fárasztják magukat a paleontológusok azzal, hogy a kihalásuk okán törik a fejüket. Persze akkor még semmit sem tudtam a madarak evolúciójáról, a hirtelen kihalást alátámasztó bizonyítékokról és arról sem, hogy tudományos körökben megelőztek: már 1990 óta általánosan elfogadott eme tézis és "túlélő dinoszauruszoknak" tartják a madarakat (természetesen az ötlet azért idősebb, legelőször Thomas Henry Huxley vetette fel eme lehetőséget az 1870-es évek elején). Igazából nem is voltam olyan sokkal lemaradva. Nem is rossz egy tízévestől.

Az első madárszerű lény maradványai a jura korszakból származnak. Valószínűleg itt indult útjára az a folyamat, mely a mai madarak megjelenéséhez vezetett. A madarak a theropoda, azaz szörnylábú dinoszauruszoktól származnak, mely a hüllőmedencéjű dinoszauruszok egyik csoportja (komikus, de a madarak nem a madármedencéjűektől származnak). Olyan madarakra emlékeztető tulajdonságokkal rendelkeztek, mint a háromujjú láb, a könnyű, levegős csontok, a tojásköltés és egyes esetekben a tollak megjelenése.

1861-ben került felszínre az Archaeopteryx fosszíliája. Ez a varjú méretű kis lény egyértelműen tollas volt, s "alkatilag" is a madarakra emlékeztetett, ám sok theropoda tulajdonsága is volt, mint pl. a fogak, a karmos mellső lábak vagy a hosszú, csontos farok. 150millió év azonban épp elég idő arra, hogy a fogak eltűnjenek s a farok elcsökevényesedjen. Bár a XIX. században úgy tartották, ő lesz a madarak és a dinoszauruszok közti hiányzó láncszem, ma már nem tekintik a madarak közvetlen ősének. A 2002-ben felfedezett Cryptovolans már sokkal inkább madárszerű, mint az Archaeopteryx.

A témában nem mellőzendő a tollak megjelenése. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra nőttek ki, és nem is jellemezte minden theropoda dinoszauruszt. (azonban még a Tyrannosaurus esetén sem zárják ki ezt a lehetőséget) A 200millió évvel ezelőtt létezett Sinosauropteryx testét például üreges csövekre emlékeztető „tollak” fedték, melyek – lévén a Sinosauropteryx röpképtelen állat – valószínűleg a hőszigetelés célját szolgálták. A maniraptorák illetve a madarak tollai ennél már jóval összetettebb szerkezetűek.

Az újkeletű kutatások kimutatták, hogy olyan dinoszauruszok is rendelkeznek tollakkal, melyekről korábban ezt nem gondolták. Ilyen pl. a Jurassic Parkból ismert Velociraptor, de az én könyveimben a Deinonychust és mezítelenül ábrázolták. (lent: Deinonychus toll nélkül és tollakkal)


Mindenképpen beszélni kell a hoacin nevű madárról. Rendszertani helyzete 1776 óta problémás, és a rendszerezéssel foglalkozó kutatók többsége mára egyetért abban, hogy egymaga alkot külön családot. A hoacin Dél-Amerika esőerdeiben él, és méretes szárnyai ellenére röpképtelen. Ami azonban ennél is érdekesebb, hogy fiókái szárnya végén jókora karom található, melyekkel kiválóan tudnak fára mászni, s az úszásban is jeleskednek (lsd. video!). A karmok és az úszás képessége azonban felnőve visszafejlődik. A hoacin – különösen fiókája - a legelső madarakhoz lehet hasonló, akit „itt felejtett” a múló idő.


Hihetetlen világba csöppenne, aki képes lenne 150millió évet utazni visszafelé az időben. Hisz a fosszíliákból vonhatunk le ugyan következtetéseket, magáról az akkori világról, az élőlények külleméről alkotott elképzeléseink egészen biztosan tévesek, és csak hasonlítanak a valósághoz.

Az első főemlős legkorábban "csupán" 95millió évvel ezelőtt jelent meg. 150 millió évvel ezelőtt mi, emberek még „tervben sem voltunk” – ahogy azt mondani szokták. Így az a világ a maga teljes „embertelenségével” venné körbe időutazónkat.


Furcsa, de az, hogy a mai madarak a theropoda dinoszauruszok leszármazottai, valamiért bennem sokkal nagyobb borzongást kelt, mint az, hogy mi emberek egy aprócska rágcsálóként kezdtük. A madarak ugyanis – a dinoszauruszokhoz hasonlóan – „szívemnek igen tetsző” élőlények, különösen az intelligens jákó papagájok.

Gould felvetése alapján érdekes eljátszani azzal a gondolattal, mi történne, ha elölről indulna az evolúció. Vajon ugyanazok a fajok fejlődtek volna ki, mint ma? Kötve hiszem. Valószínűleg ember sem lenne. És ha a dinoszauruszok nem halnak ki olyan hirtelen, talán most valami furcsa tollas jószág lenne a Földön a legintelligensebb lény, és ő alapított volna először kultúrát.

2010. január 2., szombat

Népszerűségem töretlen!

A fantasztikus iwiw-en begyűjtött kedves ismerőseim (és ismeretleneim) között bandukolva megláttam egyik volt főiskolás társamat, akinek egy olyan kép volt kitéve profilképnek, melyet hosszú évekkel ezelőtt én csináltam róla. Tükör előtt álltunk a kolifürdőben a reggeli készülődés során, ő nevetett, az én arcom pedig eltűnt a vaku csillanása mögött. A gépet direkt kicsit ferdén tartottam, hogy érdekesebb legyen a fotó. Megörültem a rég látott, spontán képnek, és nosztalgikus hangulatban kommentáltam is.

Két nap múlva leszedte.

Pedig nem is én szóltam be rá egykor, mikor nem vette észre, hogy a háta mögött állok, és a legkisebb rossz érzés sem volt bennem felé, mikor később sírva bocsánatot kért. És az sem én voltam, aki direkt nem adta oda a kiszivárgott ZH kérdeseket, de ezt követően sem volt bennem rossz érzés. Hisz tudtam, hogy nagy a teher rajta, mert komoly önértékelési zavarokkal küzd, maximalista, rengeteget tanul, mindig a legjobb volt a gimnáziumban, erre jövök én, aki nem tanul semmit, rettenetesen önelégült, szép, és hozza azt az átlagot, amit ő.

Még jó, hogy az egómon semmi nem ejt csorbát... (ez zavarta őt is...)

2010. január 1., péntek

A Kezdet - Ősbumm

Nem tudom, vajon az én hibám-e, ha a világmindenség bonyolultsága miatt érzett csodálatomat nem tudom átadni, vagy azé, aki szerint ez a világmindenség oly egyszerű, hogy azt különösebb tudás vagy előképzettség nélkül megértheti. Ha megpróbálom elmagyarázni, hogy az ősrobbanásnak nincs miértje, oka, hisz ez a minden mögött okot kereső gondolkodás az ember sajátja, és az ősrobbanásban nincs semmi emberi, akkor a másik szerint buta vagyok és tájékozatlan, aki egy ilyen fontos kérdést egyszerűen leseper az asztalról. Ha a folyamatot magát akarom érthetően összefoglalni, nevetséges vagyok, hisz jó hogy nem már majd csak annyi az egész, hogy minden anyag egy pontba tömörült. (érthető, ha belefásulok a hasonló vitákba?) Arra, hogy megkérdezzem, mond-e valamit az illetőnek az a szó, hogy szingularitás, már nem is veszem a fáradtságot. Minek?

Mégis miért akarunk ráerőltetni emberi okokat egy olyan jelenségre, ami kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt, bőven az ember megjelenését megelőzően zajlott? Úgy döntöttem, írok pár szót az ősrobbanásról, hogy érzékeltessem annak összetettségét, bonyolultságát és azt, hogy megértéséhez, főleg kritizálásához, közel nem elég az átlag műveltség. Még ha nem is vagyok fizikus, csak laikus érdeklődő, ennek érzékeltetése talán még menni fog.

Ez ugyanis egy rendkívül nehéz témakör. Ahhoz, hogy valaki érdemben hozzá tudjon szólni, hosszú évekig kell tökéletesítenie matematikai, fizikai (kvantummechanikai), és kémiai tudástárát, s még így is a tudomány egyik legtöbb megválaszolatlan kérdéssel teli területére érkezik. Nehezen megérthetőségéből fakadóan azonban sokan látják bele Istent, s éppígy dobálóznak önjelölt, képzetlen emberek az elméleti fizikában használt kifejezésekkel (mint pl.: dimenziók, neutrínók, de hallottam már olyat is, mikor a kvantumok tulajdonságit ecsetelték - mikor a kvantum valaminek a mérhető alapegysége és nem egy "dolog" - kb. mintha a "méterek" viselkedését taglalnánk) anélkül, hogy tisztában lennének a fogalmak leghalványabb jelentésével.


Az Ősrobbanás elmélete a Hubble-törvényben gyökeredzik, mely szerint minél távolabb van tőlünk egy galaxis, annál nagyobb a vöröseltolódása, tehát annál nagyobb sebességgel távolodik tőlünk (Doppler effektus). Mint a világegyetem kezdete, az ősbumm tulajdonképpen egy szingularitás, melyben az idő és a tér értelmét veszti, a hőmérséklet és a nyomás pedig végtelen. Mindezt emberi ésszel elképzelni persze képtelenség. Pedig szingularitások - ha nem is épp ilyenek - ma is léteznek, mégpedig a fekete lyukakban.

Egy szingularitásból indul a világegyetem.

A szingularitások megértése a modern fizika egyik legnagyobb problémája. Ahhoz, hogy a benne zajló folyamatokat, a természetét megértsük, szükség lenne az M-elmélet megalkotására. Jelenleg még nem született elfogadható kvantumgravitációs elmélet, mely egyesítené a kvantummechanikát, a gravitációt és az ekvivalencia elméletét, mely Einstein általános relativitás elméleteként ismert. A relativitás elmélet ugyanis nem alkalmazható kvantumos szinten, és a kvantummechanikai törvények sem állják meg a helyüket makro szinten - a mi környezetünkben. (egyik ilyen magyarázat a többször megújított húrelmélet, melyet azonban még nem sikerült igazolni - dehát ezért építették a hadronütköztetőt Svájcban)


Az Ősrobbanást követő első pillanat a Planck korszak, vagy Küszöb, mikor még nincsenek elemi részecskék, nincs gravitáció, sem elektromágnesesség, sem erős vagy gyenge kölcsönhatás. A Plank korszak pillanatnyi idejét követően a világegyetem exponenciális növekedésnek indul. A hőmérséklet csökken, az anyagot fokozatosan a ma ismert formába rendezik a fentebb említett kialakuló fizikai erők.

"Ahogy a világegyetem tovább tágult, a hőmérséklet csökkent. Egy bizonyos hőmérsékleten, egy ma még nem ismert fázisátmenet, az úgynevezett bariogenezis során a kvarkok és gluonok olyan barionokká álltak össze, mint például a proton és a neutron, valamiképpen létrehozva az anyag és az antianyag közötti aszimmetriát. Még alacsonyabb hőmérsékleten további szimmetriasértő fázisátmenetek léptek fel, melyek a fizika erőit és elemi részecskéit a ma ismert alakra hozták. Később néhány proton és neutron összekapcsolódott az úgynevezett primordiális nukleoszintézis során, megalkotva a világegyetem deutérium- és héliumatommagjait. Ahogy a világegyetem hűlt, az anyag egy része lelassult, már nem mozgott relativisztikusan, és a nyugalmi tömegnek megfelelő energiasűrűséget főként már a gravitáció uralta a korábbi sugárzás helyett. Nagyjából a 300 ezredik évben az atommagok és az elektronok atomokká (főként hidrogénné) álltak össze; ami által a sugárzás levált (lecsatolódott) az anyagról, és nagyjából zavartalanul folytatta az útját a térben. Ennek a maradványa a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás.

Az idő során a nagyjából egyenletes eloszlású anyag kissé sűrűbb régiói magukhoz vonzották a környező anyagot, és egyre sűrűbbé váltak, és ködöket, csillagokat, galaxisokat és egyéb csillagászati szerkezeteket hoztak létre." (forrás:Wikipedia)


A számítások szerint a galaxisok kb. 1 milliárd évvel az ősrobbanás után jelentek meg, s egymástól való távolodásuk azóta tart.


Látható, hogy sok a válaszra váró kérdés. Azonban a sötét foltok nem jelentik azt, hogy az ősrobbanás elmélete teljesen rossz, a tudomány megbukott, és mégis a szíriuszi küldött üzenetei vagy bármely más vallás teremtésmítosza és érzelmi alapú érvelése lesz helyénvaló. Csupán annyit, hogy vannak még megválaszolatlan kérdéseink, melyekre remélhetőleg nemsokára fény derül. És a válaszok újabb kérdéseknek nyitják meg az utat.