2009. augusztus 31., hétfő

Szaturnusz


Van egy álmom: szeretném megnézni a Szaturnuszt. Úgy élőben. Szeretnék lenézni rá, olyan messziről, hogy szabad szemmel lássam, milyen impozáns. Szeretnék lassan közeledni felé, hogy érezzem, milyen hatalmas. Szeretnék körbelebegni rajta, hogy minden oldalról megcsodáljam. Szeretném valamennyi holdjáról megnézni a Szaturnusz felkeltét. Igen, azt hiszem ez utóbbi a vágyam netovábbja.
Tizenévesen volt egy kép kitéve a szobám falára. Valami újságból vágtam ki, és a Voyager1 egy felvétele volt a bolygóról. Akkor még olyan naiv és szentimentális álmokat szőttem, hogy halálom után, ha kiszakadtam a testemből, első utam ehhez a bolygóhoz fog vezetni, hogy megnézzem, lássam és érezzem a helyet. Felfüggeszkednék a Szaturnusz egére, hogy addig csodálhassam, ameddig jól esik. Hiszen már nem köt sem tér, sem idő. Nem sietek sehova.
Talán nagyon leadtam, de ma annak is örülnék, ha egy jó teljesítményű teleszkóppal megnézhetném innen, a Földről. S mivel ez sokkal inkább elérhető cél annál, hogy élőben és közelről lássam, előbb-utóbb sort is fogok rá keríteni. A kérdés csak annyi, hogy hol. (a NASA-tól nem olvas valaki?)
(A csatolt képek valódi fotók, nem számítógépes grafikák. Az első a Cassini űrszonda felvétele; a bolygót épp hátulról világítja meg a Nap. Az alsó a Földről készült fotó egy légkörben tomboló viharról.)

2009. augusztus 23., vasárnap

Divide et impera!

"Magyarok!

A keleti szövetséges hadseregek nevében követeli, hogy a magyar csapatokat vonjuk ki az egész tót vidékről, mert a cseh hadsereg beavatkozására a csehszlovák állam fel van jogosítva. Ugyanekkor román csapatok szállják meg Erdélyt és átveszik a közigazgatást. A fegyverszüneti szerződéssel ez ellentétben áll, de a kormánynak nincsen hatalma ezeket a követeléseket és tényeket megváltoztatni. A kormány a magyar népköztársaság nevében ünnepélyesen kijelenti, hogy e kényszerűséggel szemben az ország semmiféle jogáról le nem mond. A joghoz és igazsághoz ragaszkodik. Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. Magyarország területi épségét sokszor fenyegette veszedelem. Mégis újból eggyé lett. A természet teremtette ilyenné. Mi kívánjuk, hogy a jövőben ne csak az élettelen természet, hanem testvéri szeretet is kapcsolja hozzánk összes nem magyarajkú polgártársainkat. Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő összes nemzeteknek. Szabad demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon túl élő szomszéd népekkel is barátságos és békés megegyezést keresünk és remélünk. A kormány most demokratikus átalakuláson dolgozik. Ide sorolja a földreformot is. Ezek lesznek erősségeink a jövőben, az eljövendő késő évszázadokban is. A népek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkezését tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.

A magyar népköztársaság nevében:

Károlyi Mihály miniszterelnök - 1918. december 3."

"A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta kik, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.

Edward Benes - 1920. február 26."
____________________________________________________________________
Nézem itt a híreket, hallgatom, hogy melyik szomszédunknál vertek épp magyart már megint, olvasom Ficot, aki szerint a köztárasági elnökünk veszélyezteti az ő "1000 éves" Szlovákiájának szuverenitását István király szoboravatásával (hogy Szlovákia nem csak veszélyeztet, de komoly jogokat sért a szeptemberben hatályba lépő nyelvtörtvénnyel, arról diszkréten hallgat), és közben arra gondolok, annyira hülyék vagyunk mi itt a Kárpát-medencében, hogy jó, hogy nem forgunk. Tökéletesen megfelelően viselkedünk annak, amit elvárnak tőlünk.

Persze talán csak a paranoiám jött elő már megint, ugyanakkor valami azt súgja, hogy ilyen véletlenek nincsenek. Valaki nagyon jól kitalálta mindezt az I. Világháború végén.
Mi magyarok hajlamosak vagyunk Trianont "elintézni" azzal, hogy "féltek tőlünk" és ezért szedték darabokra az országot. Ez azonban sekélyes érvelés, mely a sérült magyar nemzettudatból táplálkozik. Nem vagyunk mi olyan fontosak. Legalábbis nem egyedül. Valójában Trianonnal nem csak minket "iktattak ki", hanem Kelet-Európa jelentős részét is, hiszen a diktátummal talán többszáz évre konzerválták azt a rossz viszonyt a Kárpát-medence országai között, mely jelenleg is tart, és melynek megoldására semmi jel nem mutatkozik. Az itt élők mindig jobban fogják utálni egymást annál, minthogy képesek lennének közös érdekeiket nézni. Nem látunk tovább az orrunknál.

Hisz kik a magyarok Nyugat-Európának? És kik a szlovákok? A románok? Horvátok? Ukránok?Valljuk be, éppúgy lenéznek valamennyiünket, senkik vagyunk, sokszor össze is kevernek bennünket. Mi egymás között akarunk a "legnyugatibb" lenni, mikor kelet vagyunk. És ezzel legfeljebb egy leereszkedő mosolyt kapunk nyugatról valamennyien, egy elnéző simogatást a buksinkra, de mi erre is büszkék vagyunk. Az atrocitásaink során csaholva futunk hozzájuk hogy tegyenek köztünk igazságot, holott egyértelmű, hogy nem érdeklik őket a kisstílű nemzetiségi vitáink. Talán örülnek is annak, hogy megint az egymás közti acsarkodás köti le a figyelmünket. Ahelyett, hogy túllépnénk Trianonon, hagyjuk, hogy ez a nyugatiak által írt békeszerződésnek gúnyolt diktátum rontsa a levegőt évtizedek óta. Ez az igazi nemzeti szűklátókörő sötétség valamennyi oldalon!

Gyűlöljük egymást.

Szomszédaink rettegve ülnek a tőlünk levágott területeiken, hisz tudják, hogy igazságtalanul kapták, hiába győzködik magukat hamis történelmi képekkel. Közben mi féltékenyen nézzük őket, és továbbra is magunkénak érezzük Erdélyt, a Felvidéket, Kárpátalját, a Vajdaságot. Képtelenek vagyunk felülkerekedni a területi vitákon, a magyarok lelkiekben nem tudják elengedni az elcsatolt területeket, Trianon igazságtalanságát 100 év alatt sem sikerült feldolgozni. S hiába tudjuk, hogy "régi kor árnyai féle visszamerengni" nem ér semmit, csak passzívan nosztalgiázunk a délibábos dicső múltról, mely azonban már nem elég dicső nekünk - dilettáns áltörténészeink szomszédainkat is megszégyenítő múltfaragásba kezdtek, holott épp nekünk semmi szükségünk rá.

Én magam valahol a nemzetállam eszméjét okolom emiatt az egész miatt. Amíg az meg nem született, különböző népek megfértek egymással egy korona alatt. A középkorban sokadlagos tényező volt a nemzetiség, hisz megelőzte a vallás, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely, de talán még a hivatás, a szakma is. Aztán jött az "egy nép, egy nemzet", jöttek a kisebbségekre rákényszerített többségi szokások, a felsőbbségtudat a többi néppel szemben. Így kezdték a magyarok is elnyomni, "integrálni", a területükön belül élő kisebbségeket, tiltották meg nekik, hogy anyanyelvükön tanuljanak, s korlátozták őket egyéb jogaikban is.

Pedig történelmünk tagadhatalnaul összeforr, a '48-as szabadságharcban éppúgy harcoltak velünk szerbek, horvátok, szlovákok is. Nagy történelmi alakjaink közül többen szláv származásúak (hogy csak Petőfit vagy Zrínyit említsem). De ez ma nem érdekel senkit. A közös pontokat mintha direkt akarnák elfelejteni.

Nem reménykedem abban, hogy valaha is túl tudunk lépni az ellentéteken. Sőt, ahogy nézem magunkat az egyre erősödő szélsőségesekkel, helyzetünk csak romlani fog. Képtelenek vagyunk felismerni, hogy nem az Európai Unió, hanem mi magunk vagyunk azok, akik megszüntethetik a határokat és egyezséget teremthetnek. Ha végre összefognánk, és együtt érvényesítenénk érdekeinket Európában.

2009. augusztus 21., péntek

Akivel veszekedtem

Vannak az életünkben olyan emberek, akiket elsőre kedvelünk, rengeteg a közös témánk, jól megértjük egymást, el sem tudunk szakadni. Kellemesen fürdünk az érthetetlen ismerősség érzésében, s boldogok vagyunk az ilyen kis életszínesítő rejtélyekkel. De létezik ennek az ellenkezője is. Akivel isten tudja mi okból, de sose tudtunk kijönni igazán, s három mondat után képesek vagyunk vele összekapni a legfeleslegesebb semmiségen is. Aki kezdettől fogva irritál és zavar. Hogy mégis ki miatt van mindez, ki kezdi, azt nem lehet tudni. Egyszerűen így állunk egymással.

Egy ilyen lány volt főiskolán a szobatársam három évig.

Ezt a lányt - nevezzük Zsókának -, talán meglepő, de sosem utáltam. Az elején talán igen, mígnem rájöttem, hogy ő sem akar nekem soha rosszat, ahogy én sem neki, csak egyszerűen mi nem jövünk ki egymással. Megszoktam a vele való apró napi perlekedéseket, vitákat, s bár nagyon sokszor idegesített, mégsem tudtam rá tartósan haragudni, és szerintem ő sem rám. Mi így voltunk egymással; soha egyet nem értésben.

Mindezek ellenére sok ponton hasonlítottunk: ő is magának való volt, naplót írt (amit persze elolvastak a többiek, és kinevették a háta mögött - jó, én is elolvastam, de én a többiektől függetlenül, és nem nevettem ki, és nem mondtam el senkinek), zenében közel egyforma volt az ízlésünk (bár az EDDÁt sikeresen megutáltatta velem a három év alatt), ahogy könyvek terén is (igaz, én ki nem állhatom Daniel Steelt) valamint a férfiak terén is. Unalmában sokat rajzolgatott, általában fantasy témájú képeket (én híreségeket rajzoltam grafittal, és mindig csak vizsgaidőszakban).

Ami zavart benne sokszor - már azon kívül, hogy folyton sikerült hülyeségeken összekapni - hogy mivel idősebb volt nálunk, kicsit többnek is érezte magát. Hogy rendszeresen okoskodott, mindent jobban tudott, és sokszor evidens dolgokat magyarázott feleslegesen. Sokszor pedig feleslegesen drámázott. Mikor 20 éves lett, nonfiguratív képet festett egy 20-as számmal, amit kifüggesztett az ágya fölé, és egy hétig be volt fordulva az öregedés miatt.

A főiskolai vizsgákra jogi egyetemi könyvekből készült - merthogy jogra akart menni, ahogy egy barátnője, Csilla, aki egy vidéki városban tanult a fővárostól 200 km-re.

Zsóka tulajdonképpen rendkívül magányos volt, és biztos vagyok benne, hogy az is zavarta, hogy bár 2 évvel idősebb volt nálunk, ő maradt sokáig az egyetlen szűz lány a csapatban. De térjünk vissza egyetlen barátnőjére: Csillára. Csilla, akivel együtt készül a vizsgákra, Csilla, akivel Gyűrűk Ura maratont tartottak hétvégén, Csilla, akivel milyet bulizott hétvégén, Csilla, aki ezt meg ezt így meg így tanulja a jogon, és ez sokkal jobb annál, ahogy mi tanuljuk, Csilla, akinek mindenféle párkapcsoalti tapasztalata van, Csilla, aki az egyetlen ember, aki őt igazán megérti, mert együtt nőttek fel. És Csilla, aki sose hívta őt fel, sose jött hozzá, mindig Zsóka kereste. De erről persze mélyen hallgattunk, azonban minél többet beszélt Zsóka Csilláról, én annál inkább éreztem úgy, hogy ez egy egyoldalú barátság.

Zsókával annak ellenére, hogy ha szóba álltunk egymással két mondaton belül össze tudtunk veszni, többször kaptuk magunkat azon, hogy ha senki sincs ott, lelkizünk. Illetve inkább ő lelkizik. Én hallgatom. Egy idő után feladtam bármiféle megjegyzéstételnek még a kísérletét is, hagytam, had beszéljen, hisz láttam, ezt akarta. Én úgysem mondom el senkinek - nem is tettem (ahogy azt sem mondtam el, mit olvastam a naplójában - bár aztán a többiek már rosszindulatúan, és nem kíváncsiságból rávetették magukat). Gondolom ez feltűnt neki, és ezért lettem néha a csöndes hallgatósága. Azonban összeveszéseinken ez mit sem változtatott.

Zsóka a főiskola utolsó előtti évére összejött egy rendkívül igénytelen fiúval a felettünk lévő évfolyamból. Igaz, ő maga is kissé igénytelen volt. A fiú az ország másik végén lakott, és Zsóka kedvéért ott keresett munkát magának, ahol Zsóka lakott. Egy évre rá mi is végeztünk - és Csilla is a jogon. Mindannyian haza költöztek.

Az utolsó információm Zsókáról, még évekkel ezelőttről az volt, hogy Csilla, aki mindenkinél jobban ismeri, aki gyerekkora óta barátja, aki az egyetlen, akire számíthat, röviddel a diploma után elszerette a fiúját - akivel egyébként egy helyen dolgoztak - és egyikkel sem beszél. Nem irigyeltem. (mint megtudtam, azóta össze is házasodtak - szép szerelmi történet)

Az iwiw-en meg szoktam nézni. Egyedül van. És változatlanul meghatja a felette eljáró idő. Mi lesz vele, aki abba is félig belehalt, hogy 20 éves lett?

(Egy vicces történet Zsókáról és rólam még talán az, amikor az első vizsgaidőszak - mely az egyetlen alkalom volt a kettőből, amikor életemben csúnyán berúgtam - végét ünnepeltük, és én mindezt azzal zártam, hogy belehánytam az ételhordó edénykéjébe - az volt kéznél - amit rohamban kellett elmosnia a főiskolás barátnőmnek, nehogy kiderüljön. Én ugyanis nem lettem volna rá képes - korai Beatles dalokat énekeltem épp mély átéléssel az ágyamon fekve. Szegény Zsóka, sose tudta meg.)

2009. augusztus 20., csütörtök

Annyira szánalmasak a szlovákok ezzel a külpolitikai műbalhéval, pláne ha hozzánézzük a készülő, rendkívül demokratikus nyelvtörtévényüket!

2009. augusztus 19., szerda

Süss fel nap!

Vannak ilyen kósza összeesküvés elméletes gondolataim, mint pl. mostanság nagy divat a melanóma és a naptej, meg az UV sugárzás, és hogy bőrrákot kapsz a naptól, kend be magad jól naptejjel, minél nagyobb faktorszámúval persze. És ha megfigyeljük, minél nagyobb a faktorszám annál drágább a kence - természetesen.

Miközben nekem az jut eszembe, hogy kb. azóta nőtt ekkorát a bőrrákosok száma (kb. 20-30 éve), mióta mindenféle kemikáliát a bőrünkre kenünk, hogy az szebb, fiatalabb, feszesebb, barnább stb. legyen, az aktuális trendnek megfelelően.

Ősanyáink, ősapáink pedig több órát is dolgoztak a tűző napon naptej nélkül, mégsem kaptak bőrrákot. És nem is kentek magukra nagyon semmit. Nem azt mondom, hogy júliusban minden nap feküldjünk ki délben és napozzunk vagy két órát naptej nélkül, hisz a bőr rendszeres leégése természetes, hogy káros. De nem viszik kicsit túlzásba ezt a nagy napellenességet?

Ami nem öl meg, az erősebbé tesz?

Vitatkoztam egy barátommal Nietzsche szállóigévé lett mondatával kapcsolatban arról, hogy valóban erősebb lesz-e valaki attól, ami nem öli meg? Valóban megedződik-e, jobb emberré válhat-e valaki egy súlyos traumától?

Az én véleményem szerint ugyanis ez egy szentimentális, jól hangzó baromság.

Még az elején zárjuk ki életünk tanulságos kellemetlenségeit, amibe majd belehaltunk, amikor megesett velünk, utólag azonban rájövünk, hogy nem is olyan tragédia, mint eredetileg felfogtuk, és képesek vagyunk tanulni belőle. Az ilyen események (pl.: egy fontos munka elvesztése vagy egy hosszú reménytelen szerelem) messze vannak attól, hogy "megöljenek" egy egészséges embert.

De akkor milyen sorscsapások lehetnek azok, amelyek elég erősek ahhoz, hogy lelkileg szinte belepusztulon valaki? Például szülők nélkül, rossz családban felnőni, vagy a szülők válása is súlyos trauma lehet. Egy durva szakítás egy komoly kapcsolat vagy házasság után szinúgy. Valami súlyos fogyatékossággal élni. Halálra nem érett szeretteink váratlan elvesztése. Egy erőszakos közösülés átélése. Mindezek elég súlyos csapások, és kétlem, hogy bárki erősebb emberré válna fentieket átélve, mint eredetelieg volt. Ellenben begyűjt jópár komplexust, felesleges önvédő mechanizmusokat, és ezzel a szükségesnél jobban elszeparálhatja magát másoktól.

Ha a családdal gondok vannak, ott nagy az esély arra, hogy bűnöző lesz az utód.

A becsapott nő nem tud bízni többé a férfiakban (számtalan ilyen embert tudok), a nemi erőszak áldozata képtelen az orgazmusra, vagy egyáltalán a szexre, a rossz családban felnőtt gyerek általában másolja a szülei rossz magatartását, és a saját gyerekeit is abba a helyzetbe hozza, amiben ő is felnőtt.

Az elvált szülők gyerekei érdekes esetek. Látszólag semmi baj nincs velük, mégis például én vagy a párom, akik egészséges családban nőttünk fel, mindig megfigyelünk valami apró bakit az ilyen emberek személyiségében, ami nem könnyíti meg az életüket. De a körülötte élők életét sem. Mint mondtam, ezek nem nagy dolgok, de kényelmetlenné tehetik az illető mindennapjait, és valószínűsítem, hogy ez az elem nem lenne jelen, ha egészben maradt volna, és szerető lett volna a családja.

Nietzsche cáfolata lehet a holokausztot túlélt magyar zsidóság azon része is, akik elvesztett családtagjaikat akarták megbosszulni, mikor az AVH soraiba léptek. Szomorú, megtört, reményvesztett, bosszúra éhes emberek. Akiket nem ölt meg, amit átéltek. De ez erő? A visszatérő rémálmok és rettegésből merített kegyetlenség erő? Félni kötődni bárkihez erő?

Nem, nem erő. Egy ilyen trauma a legerősebb embert is földhöz vágja, s még ha túl is éli, nem lehet ugyazan, aki előtte volt. És nem lehet erősebb se. Legfeljebb érzéketlenebb.

Én úgy vélem, hogy az egyénen múlik, miként éli meg azokat az eseményeket, amelyeken át kell esnie. Ha okos, profitálhat a tévedéseiből a későbbiekben, s ha lelkiekben már egyébként is erős, akkor fogja a legkevesebb kárt szenvedni egy bekövetkező trauma esetén. De ha egyébként is gyenge volt, nem teszi erősebbé az, ha mondjuk egy balesetben elveszti a lábait.

Akiket példaként mutogatnak erre a mondásra, azok már eredetileg is erős emberek voltak, megfelelő önképpel, kitartással, akarattal. Ám a többség, akik nem képesek rendesen feldolgozni a velük történteket, rejtve maradnak. Rájuk nem kíváncsi senki. Ők nem példa semmire.

Legfeljebb arra, hogy Nietzsche tévedett.

2009. augusztus 18., kedd

Három láb

Egészen rendkívüli álmom volt: három lábbal jártam. Volt még egy a kettő között. Mindhárom lábamon rózsaszín sportcipőt hordtam, és semmi kényelmetlenséget nem okozott így közlekedni, sőt, mintha még kényelmesebb, gyorsabb is lett volna.

Tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy három lábam van. Természetes volt. Vígan közlekedtem a főiskolám udvarán. Aztán valahol le kellett vetnem a cipőimet, és akkor esett le, hogy három lábról kötöm a cipőfűzőt. Itt felmerülhet a kérdés: vajon a harmadik láb jobb vagy bal láb volt-e? Nos fogalmam sincs. Nem arra figyeltem ugyanis.

Hanem arra, hogy, miért van egy lábbal kevesebb. Hova lett a negyedik?

2009. augusztus 17., hétfő

Hírnév

- Mi az? - kérdezi az előttünk haladó idős hölgy a férjétől, aki leplezetlenül megszemlélt egy férfit, aki velünk szembe jött a járdán a családjával. Az illető rábámuló tekintetek elől zavartan félre nézett.
- Semmi - felelt a kopasz, köpcös férfi, még mindig visszafelé tekintgetve. - Csak azt néztem, hogy az a színész volt az.
- Melyik? - kérdi türelmetlenül a felesége.
- Nem tudom a nevét. Egy ilyen fiatal.
- Miért nem szóltál, hogy én is lássam? Megmutathattad volna a gyereknek is - bök egy 10-12 éves kislány felé, aki előttük halad.
- De először nem voltam biztos benne.
- Na de ki volt?
- Nem tudom a nevét. Majd ha a tévében látom, megmutatom.
A felesége türelmetlenül legyint.

Egyébként Pindroch Csaba volt.

Snape


Én csak most olvastam el a Harry Potter utolsót, és büszkén kijelentem, hogy már a legelső könyvnél tudtam, hogy Perselus Piton a legjobb fej az egész sztoriban, és eme bizalmam még akkor sem rendült meg, amikor kinyírta Dumbeldore-t az utolós előtti könyvben. És természetesen igazam lett!

És természetesen életét vesztette a történet végére - ahogy a kedvenc karaktereim általában. De erre is számítottam, már akkor, mikor kiszúrtam magamnak az első könyvben.

Balsorsú kedvenceim listája újabbal bővült.

2009. augusztus 15., szombat

Cosmos

Egyébként azon gondolkodom, hogy ha - amikor mi felnézünk az égre - a galaxisok múltját látjuk, akkor lehetséges-e az, hogy valaki látja a mi jövőnket? Illetve azt, ami nekünk jövő. Érdekes belegondolni, hogy ha lennének is olyan jó teleszkópjaink, hogy lássuk egy másik civilizáció mindennapjait, akkor sem tudnánk felvenni velük a kapcsolatot, mert ők már billió évekkel korábban kihalhattak, eltűnhettek, átalakulhattak. Valójában fogalmunk sincs, milyen most a világegyetem. Vagy van-e olyan egyáltalán, hogy most.
A speciális relativitás elmélet szerint az idő is relatív. Nincs objektív idő, nincs nagy objektív óra mind fölött.
Itt vagyunk, bezárva a kis három dimenziónkba, a saját időnkbe. És nem látunk túl rajta.


Füzetek

Ha valami régen történ velem, felütöm a naplóim egyikét, és elolvasom, hogy volt. Illetve talán inkább, hogy hogyan éltem meg, hogy hatott rám, jelen fejjel rácsodálkozom, húzom a szám, hogy felesleges / nevetséges / buta / naiv stb. volt, amit tettem, ahogy reagáltam.

S ahogy olvasom a saját kezemmel rovott sorokat, rájövök, hogy a naplóimból hiányzik valami: nincs leírva semmi abból, ami a múltban körülvett. Semmi, ami természetes, csak a történések az érzelmek. Nem írtam le, hogy minden reggel hogyan, milyen útvonalon mentem iskolába. Hogy mikor elkezdtem Miskolcra járni, még simán volt hely a buszon. Hogy mennyire szerettem a régi iskolám ódon falait, és mennyire mérges voltam, mikor visszakapta az épületet a Református Egyház, s minket egy alig 100 éves épületbe pakoltak át a 150 éves helyett.

Nem írtam meg, hogy milyen volt a szobám. Milyen képek voltak benne. Csak annyit említek, ha néha átposzterezem. Nem mesélem el, milyen a bunki, s csak egyszer szólok arról, hogy szerettünk benne StarWars-osat játszani (természetesen én voltam Darth Vader ifjú tanítványainak vezetője - Darth Vader meg egy nagy fa, amit azóta kivágtak).

Nem írtam arról sem, milyen a tanterem, milyen tábla lóg a falán. Hova néz az ablakunk. Ki melyik tantárgyat tanítja. Csak a különösen kedvelt tanáraimról írok, de nem mesélem el, hogy néztek ki. Nem írom le a külsejüket.

Hiszen mindez akkor annyira természetesen vett körül, hogy nem gondoltam volna, hogy a jövőben éppen ez lesz fontos. Nem az, hogy mi volt osztálykiránduláson, kibe vagyok szerelmes, és mit élek át a reménytelenségemben, nem a napi jelentéktelen szóváltások osztálytársakkal, hanem éppen az, ami természetes. És ami elmúlt.

2009. augusztus 11., kedd

Az a "magyar" pirospaprika

Kicsit letaglózott tegnap a pirospaprika vásárlás. Mert hát miből vegyen az ember magyar terméket, ha nem ebből? Hiszen ott van Kalocsa, Szeged, erre vagyunk büszkék, és én is magyar pirospaprikát vittem ajándékba a német rokonaimnak.

Aztán az ember lánya naivan leszedi a polcról a magyar trikolorral ellátott fűszert, és mit lát rajta? Származási hely: Izrael. Vagy Peru. Vagy Spanyolország. Igen, a Kotányi kalocsainak címkézett paprikája konrétan Peruból jön. Vagy amire nincs ország ráírva, azon ott díszeleg az alábbi felirat: 70% import paprikát tartalmaz.

A Tesco gazdaságos pirospaprika volt az egyetlen, amire az volt írva, hogy származási hely: Magyarország, de ezekeben a termékekben meg semmilyen szinten nem bízom.

Volt persze eredeti kalocsai paprika is, magyar, vagy tízszer annyiba került, mint a fentiek. Végül találtam egy olyan szegedi paprikának címkézett zacskót, amire nem volt írva semmilyen idegen ország, bár ezek után nem volt túl sok bizalmam benne sem.

Azt hiszem, én is inkább háztól fogom beszerezni, mint anyósomék. Otthon végülis az ő paprikájából lett csirkepaprikás.

DeViszont

Még nem mondtam, de az öcsém (balról az első) rockzenész. A DeViszont pedig az együttese. Gondoltam népszerűsítem kicsit. Aki szereti a funk-rockot, az kattintson, és hallgassa meg, milyen zenéket ír, és milyen szólókat gitározik.

2009. augusztus 6., csütörtök

Örökölt erőszak

Reggel, ahogy kinéztem az erkélyen, csodálkozva láttam, hogy a törött tricikli még mindig ott van az út szélén. Sóhajtottam egyet. Valahol jellemzőnek éreztem, hogy nem takarítanak el maguk után. Mindig a jelen a fontos, a múlt, s még kevésbbé a jövő egyáltalán nem az. Még így is szerencsés véget értek a tegnapi események.

Csak egy csattanást hallottunk, fékcsikorgás, sírás. Kirohantunk a párommal a erkélyre, s azt láttuk, amire már hónapok óta számítottunk: elütöttek egyet a rendszeresen, felügyelet nélkül az úton játszó cigánygyerekek közül. Épp a házunk előtt. Az öt éves forma kisfiú vérző fejjel feküdt sírva a kereszteződésben, két másik elszaladt ijedtében. Messziről már két húsz év körüli srác közeledett (mint kiderült, az egyik a sérült gyerek bátyja), és hangosan üvöltözve nekiálltak a sofőrnek. Lekiabáltam, hogy ne merjenek a férfihoz nyúlni, de nem foglalkoztak vele. A kisfiúra épp ránéztek, egy másik autó vezetőjének felesége ment oda hozzá megnézni, mi van vele. Az erkélyről látszott, hogy a kereszteződés minden irányából közelednek többen, ezért a párommal leszaladtunk a helyszínre.

Az embernek akaratlanul is Szögi Lajos tanár úr és a hasonló esetek jutnak eszébe, pláne ha látja, hogy pillanatokon belül kb. harminc feldühödött emberrel áll szemben, akiknek fontosabb a veszekedés, a bosszú, mint a gyerek. Megdöbbentő volt, hogy ilyen gyorsan ennyire sokan lettek, és hogy meg sem nézik, mi van a kisfiúval, akit egy vadidegen nő ápolgatott, csak a sofőrnek kiabálnak, fenyegetik. A sofőr kétségbe van esve, magyarázkodik, elnézést kér, mentegetőzik. Láthatóan megviselik a történtek, és a félelmen túl a lelkiismeretét is bántja, hogy elgázolt egy kisfiút.

Ilyen közegbe érkeztünk, hogy megpróbáljuk elejét venni annak, hogy akár egy ütés is megtörténjen. Ennyi elég lehet ugyanis ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol. Húztam az időt, a párom telefonált, én meg beszélgettem a feldühödött családdal, győzködtem őket arról, hogy most nem az a megoldás, ha bosszút állnak. A kisfiú bátyja dühösen veszekedett velem, hogy őt nem érdekli mi a megoldás, mikor elütötték a testvérét. Azt a kérdésemet, hogy hol volt, mikor a kisöccse felügyelet nélkül gurult az utcán, mintha meg sem hallotta volna.

Az asszonyok értek ki utoljára. Az anya első megmozdulása ellenem irányult volna, ő sem a gyerekhez ment, támadott, de a férfiak rászóltak, hogy nem én vezettem. (utólag ezért többen elnézést is kértek) Ekkor mentek végül oda a kisfiúhoz. Próbáltam rájuk szólni, hogy ne nyúljanak hozzá, ne állítsák fel, mert nem tudjuk, hogy mi baja van, de csak odébb vitték, forgatták, én pedig jobbnak láttam nem ellenkezni.

Szerencsére a mentők hamar kint voltak, így már inkább velük voltak elfoglalva, mint az autó vezetőjével, aki ekkor megköszönte nekünk a segítséget. Alig két-három percre rá megjöttek a rendőrök is. Tíz perc alatt mindenki ott volt. A kisfiút megvizsgálták, csontja nem törött, s úgy tűnt, a fejsérülésén túl nincs nagy baja. A sofőr vezetője elsírta magát a megkönnyebbüléstől, s ennek örömére az egyik fickó megölelgette, hogy mostmár nincs semmi probléma. A család lenyugodott, csak innen-onnan hallatszott még elégedetlenkedés. Holott az alapján amit ott elmondtak, a baleset nem volt elkerülhető, és ha a férfi gyorsan hajtott volna, a kisfiú nem úszta volna meg ennyivel.

A kereszteződéshez érve ugyanis egy autó megadta az elsőbbséget a gázoló sofőrnek, aki ennek megfelelően ment volna tovább. Arra azonban egyiken sem számítottak, hogy az elsőbbséget adó autó mellől nagy lendülettel kigurul egy triciklivel ez a kisfiú (akinek valószínűleg sosem magyarázta el senki, hogy az utca veszélyes, oda kell figyelni, szét kell nézni). A gázolóautó sofőrje nem is láthatta. Így sikerült elütni.

Ez a történet tehát jó véget ért, ugyanakkor ijesztő és megdöbbentő volt látni, hogy a sérült kisfiúval a kutya sem foglalkozik a családjából, csak a fenyegetés, a kiabálás, az agresszió ment. Még az anya részéről is ez volt az első. Nem a gyerekhez szalad, hanem ellenséget keres. Ekkor látható, mennyire nem tudja kezelni a nehéz helyzeteket a cigányság, mennyire nincs eszközük az erőszakon kívül a probléma megoldására. Mentőt sem hívott egyik sem, de arról tudtak gondoskodni, hogy öt percen belül ott legyenek vagy harmincan. Ez egy tanult magatartás, ami az évszázadok alatt valószínűleg rendesen beivódott a viselkedésükbe, s egyértelműen az egyik legnagyobb probléma a cigányság beilleszkedését illetően. Lehet beszélni "heves vérmérsékletről" vagy "eltérő kultúráról" én azonban úgy vélem, ezt a fajta magatartást nem kellene tolerálni semmilyen körülmények között. Ember legyen a talpán, aki valódi megoldást tud kínálni rá.

2009. augusztus 5., szerda

Nem elavult

“A házasság nem "elavult" intézmény.
Elavult lehet egy "modern" vers, melyet tíz évvel ezelõtt írtak,
egy százesztendõs törvény, vagy egy ezeresztendõs fölfedezés,
de olyasmi, ami a föld teremtése óta mindig és mindenütt szükségszerûen megvolt,
nem lehet elavult, mert benne gyökerezik az emberi természetben.
Mióta a világ áll, támadják, de eddig nem találtak helyette jobbat.”

Kosztolányi Dezső

Első emlékem

Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint kb. 2 éves koromig emlékszem vissza. Legkorábbi emlékem az, amint szülőfalumban nagymamámmal épp megyünk hozzájuk, át a hídon, mert velük akartam este aludni. Ő fogja a kezem, gyalog megyek mellette. Azonban a hídnál meggondolom magam, megállok, rángatom Mama karját, és halkan, közben egyik lábamról a másikra állva, mondom, hogy inkább menjünk vissza. Ő lehajol, mert nem érti. Én megismétlem, ő rákérdez -visszamenjünk, kislyányom? - én bólogatok, és visszafordulunk.

A dilemmát az okozza - bár erről már csak a szüleim elbeszéléséből tudok - hogy akkoriban költöztünk be a frissen felépült házunkba, pár utcával odébb. Előtte a nagyszüleimmel laktunk, s én az új közeget meglehetősen nehezen szoktam meg. Plusz még a költözés okozta sokkhoz érkezett egy öccs is. (bár a szüleim szerint nem okozott nekem nagy megrázkódtatást az érkezése) Folyton haza akartam menni. Nem értettem meg, hogy ez az otthonunk. Mamáéknál nem volt jó, mert Anya nem volt ott. Az új házban sem volt jó, mert idegen volt. Ahogy Anya elmeséli, rendkívül sajnált, mert csak ültem magányosan, bánatosan a régi szobánkban a régi nagy fotelben a nagyszüleimnél, és nem szóltam semmit.

A fenti emléket illetően érzelmileg csak az maradt meg bennem, hogy nem is tudom, hol lenne jobb nekem, és végül inkább a szüleimhez akartam közel maradni

Mivel szerencsére elég sok korai emlékem van még, úgy gondoltam le fogom írogatni őket, mielőtt annyira megöregszem, hogy elvesznének valamelyik agytekervényem mélyén.

2009. augusztus 3., hétfő

Mozgás hiánya

Utálok futni, de azért hagytam, hogy a párom lefuttasson velem 2,5 km-t, aztán erőltetett menetben hajszoljon további tizet. 35 fokban. Miközben folyamatosan arról beszélt, hogy mennyire nem bírom, mennyire nincs állóképességem, és most legyen büszkeségem, ne az ágyon fekve. Természetesen a büszkeségem az ágyon maradt... vagy a kocsiban. Könnyű neki, aki rendszeresen fut 10-15 km-t.

De azért legyalogoltam. Bár azt hiszem, sűríteni kellene ezt a programot, mert iszonyatosat zuhant a kondim a főiskola óta.

2009. augusztus 2., vasárnap

Mai kedvenc

Férfi lélek

Mivel nem tudok aludni, mert éjszakáztam, és délután túl sokat aludtam, és talán túl sok kólát ittam a moziban, ezért itt merengek a férfi lélek rejtelmein. Nőként persze nem gondolkodhatom a fejükkel, de megfigyeléseim - akár helyesek, akár helytelenek - lehetnek.

Mintha lenne ugyanis a férfiakban egy érdekes paradoxon. Erről szeretnék írni.

A kiindulópontot a férjem elbeszélése adta. Elmondta, hogy gyerekkorában, voltak azok a lányok, akiket megkergetett, akikkel voltak már erotikusnak mondható fantáziái, és volt az a lány, akibe szerelmes volt. Persze meghúzkodta az ő haját is, de ebbe a gyerekkori erotikába nem keverte bele. Mert ő más volt, ő volt a szerelme, akiről nem gondolunk ilyeneket. S akivel nem is tennénk, ha lehetőség volna rá sem.

Erről jutott eszembe aztán Dante és az ő elérhetetlen szerelme, Beatrice. Dante mintha soha nem is akarta volna elérni ezt a lányt. Csak elhelyezte a fellegek közé az égbe, és lentről csodálta. Az iránta érzett szerelemben, úgy érezte, megtisztult. És boldoggá tette az a puszta érzés, hogy szeretheti ezt az ideát.

De vajon mi lett volna, ha Dante szerelme viszonzásra talál? Beatrice is messziről csodálta volna a férfit? Szerelmesen pillogott volna a felhők mögül? Beérte volna ennyivel? Természetesen nem. A női szív másképp dobog.

Az én tapasztalatom szerint egy nőben nincs ilyen kettősség. Nincs külön tárgya testi és lelki szerelmüknek. "Tégy magadévá!", ez a vágya vezérli, a másiké akar lenni, behódolni, befogadni, odaadni magát, s ennek érdekében finom praktikáival hálózza be a férfit. De szerelmét nem helyezi elérhetelen magaslatokba, nem akarja megóvni a testiségtől. Mert nem érzi úgy, hogy ezzel "megrontja" vagy "bemocskolja" a másikat és az érzéseit.

Így aztán, ha Beatrice szerelemre lobbant volna, Dante azt vette volna észre, hogy egyszer csak lemászott a fellegekből, ott áll előtte, a maga hús-vér alakjában, és elcsábítja. Ezzel egekbe emelt szerelmét lerántja a földre, beszennyezi azt, és saját magát is.

Innen fakadhat a férfiak felsőbbrendűség tudata. Ebből az idealizált szerelem élményből, és hogy a nők ezt képtelenek megérteni vagy tiszteletben tartani. Egyszerűen nem jó nekik az ég és fellegek, ők lejönnek a földre. Ezért lett Éva Ádám megrontója, és nem fordítva. A férfi szerelmes lesz, s az asszony ezt a szép tiszta szerelmet lehúzza a materiális szintre, a hús, a nedvek szintjére. Csábít. És a gyenge férfi csábul.

Az ókori görögöknek három szavuk volt a szerelemre: az eros, a philia és az agape. Egyik sem létezhet a másik nékül, s mindhárom magában hordozza az előző kettőt.

Eros felelhet meg a mi szerelem szavunknak. Jelenti a másik iránti vágyat, testi szerelmet, és vonzalmat, forró szenvedélyt. Ugyanakkor Platón szerint az eroshoz sem szükséges testiség, bele lehet szeretni magába a szépségbe, fizikai vonzalom nélkül is.

Philia a barátok, családtagok közti szeretet, illetve a szerelmesek közti érzésre is használják, ugyanakkor tartalmilag mélyebb, mint az eros. Én azt mondanám rá, hogy philia lesz az erosból, ha férfi és nő között stabil szövetség jön létre.

Az agape azonban felette áll ezeknek. Az agape az isteni szeretet szintje. A korai görög Biblia fordításokban Jézus ezt a szót használja, mikor isten iránti szeretetről beszél, vagy azt mondja, szeresd ellenségeid. Az agapének nem szab határt egy személy. Én magam úgy tudnám megfogalmazni, hogy ha valaki iránt az agapét érezzük, rajta keresztül szeretjük az életet, annak minden élőlényét vagy élettelen környezetét. Közhelyesen szólva, a világot. Vallásosan szólva, istent, minden teremtményében. Buddha is ebben az állapotban állt fel a fügefa alól. Ezt az egyetemes szeretet érezte. A felesége természetesen nem értette meg, hiába mondta Buddha, hogy most szereti igazán. A felesége csak annyit látott, hogy Buddha nem akarja már magáévá tenni, hogy mint nő, látszólag hidegen hagyja.

Azt hiszem, a férfi lélek közelebb van az agapéhoz, mint a női. Vagy legalábbis közelebb volt. A jelen korra vonatkozóan nem merném ezt állítani. A kisfiúkban talán még megvan a kettősség. Az öcsémben is megvolt, emlékszem. Épp szerelme tárgya ölte ki belőle. Idővel azonban mindannyiukból eltűnik. Egyre mélyebbre tudnak süllyedni az erosban. Aztán minket, nőket okolnak. És talán valahol igazuk van. Mert nekünk egyszerűen nem jó ott fent. Nem elég.