2008. október 31., péntek

Elégedettség

Megdícsértek közigazgatási jogon. Azt mondák, jó a jogérzékem. Most büszke vagyok magamra. Annyira, hogy bevállaltam egy kiselőadást az ügyészségről. Talán ennyire nem kellett volna büszkének lennem...

2008. október 26., vasárnap

! ! !

... akkor megragadnám az alkalmat, hogy felhívást intézzek azon gyér számú erre tévedőhöz, akik olvasgatnak néha, hogy holnap 16.00 órakor lehetőleg mindennemű ez évben még megmaradt jókívánságát rám áldozzák, s én ígérem, nem leszek hálátlan, felhasználom egy cseppig az összest , és segítségével sikerre viszem a előttem megnyíló lehetőséget.

Ez van olyan fontos, mint amikor felvettek a főiskolára, amire 13 éves koromtól készültem. Mert gyakorlatilag 13 éves korom óta erre készülök, ami most jöhetne, csak akkor még nem tudtam róla.

Egyébként meg nem, nem izgulok.

Grafomán

Alapvetően barátságos természet vagyok. Az a fajta, aki nem küldi el az élete történetét ecsetelő nénit a buszon, vagy vitába keveredik a 80 évesen hazatért disszidenssel arról, van-e erkölcsi alapja azokat bírálni, akik itthon élték túl a rendszerváltásig, s akár elmagyarázza az egyszerű falusi bácsinak, hogy nem csak az ügyvédeknek kell ám büntetőjogot tanulni. Barátságos, persze csak addig, amíg nem kérnek aprót alkoholisták, vagy kis mappával nem akarnak képeslapokat rám sózni "beteg gyerekekért". Hasonlókkal szemben a tolerancia szintem meglehetősen alacsonyra kúszott. Egyébként pedig jöhetnek a beszélgetni vágyó idegenek. A közbiztonság még annyira nem rossz, hogy féltsem a testi épségem.


Mint már írtam, eredetemet véve naplóíró természet vagyok több éve. Szeretek írni, a kezemmel, a tollammal, szeremem figyelni az írásképemet. Épp ennek az élvezetnek hódoltam a vonaton egyik alkalommal hazaafelé, még a pályaudvaron álló vagonban ülve. A menetiránynak háttal ecseteltem az akkor fontos eseményeket az életemben, a hozzájuk fűződő reményekkel, félelmekkel. Már a vonat indulása előtt feltűnt az a középkorú fickó, aki újságja mögül türelmetlenül kitekintve rám is, és a mellettem lévő üres székre is több alkalommal rásandított. A tolóajtó melletti meglehetősen kellemetlen helyen ült, így gyanítottam, hogy abban bízik, a vonat indulását köveően a mellettem lévő szék üresen marad, és átülhet (IC-ről lévén szó, a helyet még elfoglalhatták).


Megérzéseim helyesnek bizonyultak: a vonat indulását követően már ott is állt felettem, és érdeklődött, hogy az ülést elfoglalhatja-e. El. Természetesen, nyugodtan.
Írtam. De folyamatosan azt éreztem, hogy az ismeretlen valamire vár, mintha a kezében lévő újság csak egyfajta pótcselekvés lenne, és azt lesné, hogy letegyem a naplót, befejezzem az írást, és megszólíthasson. Folyamatosan figyelt, de nem azt, amit írok, inkább engem, úgy kerek egészében. Nem is titkolta, sőt, a kezében lévő látványosan figyelmen kívül hagyott újsággal együtt inkább demonstratívnak tűnt a várakozása. Ezzel bennem is kíváncsiságot ébresztett. Fura alak volt, de inkább emiatt a viselkedés miatt, mint a külseje miatt. Magas vékony férfi volt, hosszú végtagokkal, s erősen kopaszodó hajzattal (illetve annak maradványával). Hiába lapozgatta azt az újságot, hiába nézte, tudtam, hogy nem olvassa. Mit akar?


Letettem a tollat. A középkorú férfi abban a pillanatban tette le az újságot, és megérzésemnek megfelelően meg is szólított:
- Naplót ír?
- Igen. Már több éve.
- Ó, igen. Én is írtam egy időben, csak aztán meguntam, nem voltam elég szorgalmas.
Konvencionális válasz, mint naplóíró, számtalan hasonlóval találkozom, ha szóba kerül a téma.
- És mióta is? - folytatta.
- 10 éve - mikor mindez történt, 20 éves voltam.
- Nos kisassznyok, akkor úgy vélem, Ön grafomán.


És az idegen beszélni kezdett. Sajnos én sem voltam elég szorgalmas a történtek után ahhoz, hogy e rövid felvezetést követően elhangzott 2 órás párbeszédünk témáit rögzítsem. Csak néhány mondatban emlékszem meg a szórakozott, széles érdeklődési körű férfiról, akivel az utazás pillanatok alatt eltelt. Emlékszem azonban arra, amit rólam, és a naplóírásról mondott. A grafomániáról. Szerinte a naplót írók általában azok. Személyükben őrzik az írásukat, élvezik, ahogy összekötik a betűket, formálják azok alakját, szeretik saját írásukat nézni, olvasni, megalkotni. Ellenkezni nem tudtam vele, és nem is akartam. Valóban szeretek írni, tetszenek a betűim alakja, a sajátosan formált vonalak, egyedi hurkok, dőlésszögek, az, hogy írásom képe intelligens emberre vall, egyedi, s hangulatomtól függően változó. Igen, grafomán vagyok, sokszor csak az írásért írok magáért, mégcsak nem is a kiírnandó érzelmek és feszültségek miatt. Kézzel, tollal - kékkel vagy lilával - papírra -füzetbe, csíkosra, üresre, spirálra vagy könyvkötöttbe. A jegyzetelést éppúgy élvezem. A gépelés teljesen más. A blogírás mechanizmusa nem hasonlítható a kézzel írott napló olvasásához, a beletűzdelt belépők, képek, levelek kitapintható személyességéhez.


Az idegen mindemellett rendkívül megfoghatalan ember volt. Sokat beszélt, de kíváncsi volt az én véleményemre. Annyira széles területen mutatott jártasságot, hogy egyáltalán nem tudtam hova tenni sem szakmailag sem emberileg. Egyedül él? Családos? Biztos nincs gyereke. Nem hinném, hogy egy ilyen ember megtelepszik. Ja, hogy elvált és két fiú apja. Nem véletlenül elvált.


Először hittérítőnek véltem a szinte tolakodó személyessége és Isten létének boncolgatása miatt. Kisebb vita alakult ki közöttünk arra vonatkozóan, hogy vajon az emberek akkor imádkoznak többet, ha bajba kerülnak, vagy akkor, ha valami miatt hálát adnak. Szerintem az ember önző, és akkor imádkozik, ha kér. Szerinte az emberek nem olyan rosszak, és nagyon gyakran hálásak Istennek. Szerintem sem rosszak, legfeljebb önzőek. Azonban miután nyilvánvaló lett számomra, hogy Isten létét nem tekinti ténynek, és kijelentette, hogy egyébként semmilyen felekezetnek nem tagja, ezt a feltételezésemet elvetettem.


Közben érkezett a kalauz. Az idegen türelmetlenésge itt is érezető volt, folytatni akarta a beszélgetést, de persze jegyét előkereste és felmutatta. A kalauz együttérzően tekintett rám, azt gondolván, az ismeretlen szóáradata terhet jelent nekem. Visszamosolyogtam, és meghagytam ebben a hitében.


A kalauz távozásával a beszélgetés folytatódott. S én továbbra sem tudtam, mégis kivel állok szemben? Véltem filozófusnak, irodalmárnak, irodalomtörténésznek, fizikusnak (kémikusnak?), történésznek, tanárnak. Az út végén, a kérdésemre árulta el, hogy mérnök. És a szakmájában dolgozik.


A nevét elfelejtettem megkérdezni, pedig sose szoktam elmulasztani azt, hogy azoknak az ismeretleneknek a nevét, akikkel beszélek, feljegyezzem. Így az idegen polihisztor (talán meg nem értett zseni) név nélkül maradt. De név nélkül is a legemlékezetesebb ismeretlenekkel folytatott beszélgetésem partnere marad.

2008. október 25., szombat

2008. október 22., szerda

Lehet, hogy hamarosan "felemelkedem". Legalábbis minden "normális" ember felemelkedésnek gondolná. Holott lehet, hogy épp porba hullok, és a mocskot hiszem majd kincsnek.

Aztán talán jönni fog egy próba, hogy kiderüljön: tudom-e, mi képvisel igazi értéket, s képes vagyok-e félretenni érte azt, amit én - és mások - értéknek hisznek.

2008. október 21., kedd

Dialógus részlet...

... mely megesett egyrész egy apró törékeny barna lány és egy csontos, bőrnadrágos, hosszú, összefogott, zsíros hajú férfi között, mely utóbbi kísértetiesen emlékeztet a múlt század végi akciófilmek szadista, alacsony intelligenciával rendelkező, mexikói figurájához, aki a filmben szánalmas véget ér. (a dialógusban magam is felbukkanok egy röpke - írásban hosszú - pillanatra)

(...)

Lány: Mi a foglalkozása?
Férfi: Volt sok. Sok sok. Igazából volt minden. Mondjuk szakmám az nincs, csak ilyen tanfolyamok. Vótam én minden: szerelő, lakatos, tűzoltó...
(itt léptem a képbe)
Én: Az szép szakma! (amikor ezt mondtam, a számítógépem monitorjára révedve, önkéntelenül is felrémlett bennem tűzoltó édesapám képe, amint egy kisbicskával kaparja a búzatáblán szendergő részegember maradványait az aratógépről)
Férfi: Az, de nem vótam sokáig. Apám levágta az ujjam a szalagfűrésszel (ujj - illetve annak hinyának - felmutatása) Olyan dolog ez tetszik tudni, amiért nincs bocsánat. Soha.
Én: (együttérző tekintet, és belül hála adása az ezermester édesapának, hogy megóvta a társadalmat a hasonló tűzoltóktól)
Lány: És egyébként kit ölt meg?
Férfi: Egy férget. Valójában jót tettem vele. Csak aztán jött a börtön.

(...)

2008. október 10., péntek

Tündérlány

A Tündérlányt a Keleti Pályaudvaron ismertem meg, kb. 2 évvel ezelőtt. Rendkívül egyszerű lány, rendkívül kedves arccal, finom, kislányos vonásokkal. Nem is gondolná az ember, hogy idősebb mint én. Igazából én sem gondoltam volna.

Találkozásunk rendkívül vicces körülmények között történt.

Egy téli napon, szombat reggel terveztem hazatérésem szülőhelyemre. A telefonom ébresztését beállítottam a szükséges időpontra, és ennek tudtában, békésen tértem nyugovóra. Arról azonban megfeledkeztem, hogy a telefonomon az "ébresztés ismétlése" opció csupán héfőtől péntekig van beállítva, így akkor ébredtem fel, mikor már indulnom kellett volna. Mivel a középiskolában mesterien kifejlesztettem azt a készségem, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes vagyok elérni a szükséges tömegközlekedési eszközt, most sem haboztam. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy öt perc alatt menetre kész voltam, bár smink nélkül, és kissé csipásan. Óriási lendülettel suhantam a Nagy Lajos király utcán a gurulós bőröndömmel, melynek zaja felverte a környéket. Hogy a dolgom még nehezebb legyen, épp metrófelújítások idejét élte Budapest, és pótló buszok jártak, mely miatt újabb értékes perceket veszítettem. A küldetésem egyre lehetelenebbnek látszott, de nem adtam fel. Bevágódtam a pótlóbuszra, mely visznylag gyorsan tudott haladni a gyér, reggeli forgalomban. Mikor a Keletinél leszálltam, már egyre bizakodóbb lettem, még három percem volt a vonat indulásáig - legalábbis a Keleti órája szerint. Jegy, helyjegy a tárcámban, így a rohamáson kívül semmi dolgom nem volt. Szerencsémre a vonat nem hátulról indult, hanem a jobb oldali vágányról, rögtön a lépcsővel szemben. Óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a még benn áll. Sietve indultam a szerelvény felé, mikor az lassan gurulni kezdett.

"No nem, nem mehet el ezek után" suhánt át az agyamon, azzal a bőröndöt húzva rohantam a vonat után, miközben feltartott kézzel kiabáltam, hogy "áááááállj!". Nem állt. Nem adtam fel, futottam mellette, kísértem egy darabig, persze továbbra is követelve, hogy álljon meg. Elment.

Lihegve néztem szét. A közelben állók meghatározhatatlan arckifejezéssel néztek rám, de nem törtődtem velük, idegenek. Legalább feldobtam a reggeli szürkeséget.

Egy darabig fáradtan, beletörődötten álltam a vágány mellett, aztán elindultam vissza a jegypénztárak felé.

* * *

Tündérlány mindezt végignézte. Ott állt a vágány elején. Hosszú barna haja a vállára omlott, szelíd tekintete követte a mozgásom, ahogy a gurulós bőrönddel kiabálva elsuhantam mellette. Ő is arra a vonatra szeretett volna felszállni, de velem ellentétben neki nem volt helyjegye, az összes elkelt, mire a pénztárhoz jutott. Akkor épp, kicsit bizonytalanul, a következő vonatra várva nézte az előző indulását. Azonban a zsebében lapult a jegy a következő IC-re. Figyelte, ahogy futok a vonat után; kicsit meg is sajnált, kicsit mulatott is rajtam. Arra gondolt, cserfes iskolás lány vagyok, talán érettségi előtt álló, pedig akkorra már befejeztem a főiskolát, elkezdtem az egyetemet, és majdnem fél éve dolgoztam. Figyelte, ahogy fáradtam, kialvatlanul és beletörődötten vonszolom magam után a zajos gurulós bőröndöm, és haladok felé. Aztán ahogy a közelébe értem, megszólított.

* * *

Őszintén szólva ma már egyáltalán nem emlékszem, mit mondott nekem akkor, hogyan szólított meg. Talán valami együtt érző klisé volt, én mindenesetre érdeklődve fogadtam, mert kellemes melegséget árasztott magából. Szó szót váltott, s nem emlékszem a témára, a szavakra vagy a mondatokra sem. Tény, hogy aztán elkísért helyjegyet venni, s együtt utaztunk Miskolcig.

Tündérlány személyisége valami megfoghatatlan hatással volt rám, hagytam, hogy elvarázsoljon, és ezer éves jó barátnőkként beszélgettük végig az utat. A hangja, a nevetése, a kislányosan mosolygó arca, törékeny, vékony teste, különleges érdeklődése a borok iránt egyaránt lenyűgözött. Varázslatos embernek láttam, mintha nem illene erre a bolygóra. Ha elmosolyodott, úgy éreztem, csak a függönyszerű szitakötő szárnyak hiányoznak a hátáról. Rendkívül felvidított ez a találkozás, csillogó szemeinek érdeklődése, vagy nevető hangja, ahogy beszélt magáról. Óvnivaló, finom kis kortalan lények tűnt. Törkénynek és szertetre méltónak.

Valahol végleg magához kötött ezzel az egyetlen 2 órás beszélgetéssel. Nem szoktunk találkozni, a vonatos eset óta csupán egyszer láttam, de személyisége akkor is éppúgy lenyűgözött, mint korábban. Néha gondolok rá, vagy küldök neki levelet, hogy mi van épp vele. Tudom, hogy éppolyan ember, mint én, megvannak a mindennapi küzdelmei, céljai, az élete. Sír és nevet, hegyremászik, majd völgybe hull, mígnem el nem múlik.

Nekem azonban Tündérlány. Érzékeny és finom. Nem egészen e világról való.